Szép reggel. Csak így is folytatódjon!

Tegnap valaki azt írta nekem (Bocs, hogy szószerint idézlek!): “Én egy kicsit elfáradtam a hétvégi találkozásokban. Elvesztettem önmagam kicsit az elmúlt hónapban.”

Én is ezt érzem. Nekem régebbről datálódik. Talán nem is voltam soha önmagam. Olyan, mint a szellemképes fotó vagy képernyő: az egyik részem hol két lépéssel előre jár, hol pedig hátra marad. Persze vannak időszakok, mikor szinkronban vagyok, s akkor minden hepi, minden szép és jó. Csak sajnos ezek igen rövid időszakok.

Azt hiszem, most az átértékelés időszaka jött el. Az alázaté, a magamba fordulásé, az összerakósdié.

Tegnap megtudtam, hogy rinya-gép vagyok. Meglehet. Én úgy látom, hogy ahhoz képest, amilyen 10 éve vagy korábban voltam, sokat fejlődtem, s bár nehézségek felmerülésével még el-elvesztem a talajt a lábam alól, kevésbé esem szét. Még mindig hatással van rám Anyám, s alárendelem magam a szüleim véleményének, s a 26-27 év berögzült szokásaitól meg lehet egyik napról a másikra szabadulni, de ez speciel még nálam nem történt meg. Látványos a javulás, de látom, hogy van még mit fejlődnöm.

Tudom, hogy nem vagyok még egész ember. Szeretnék az lenni, s úgy élni le ezen életem maradékát, hogy teljesen szabad vagyok.

S ha igazából valamit is akarok, az az, hogy messzire elhúzni innen. Gyerekestül együtt. Itt a választás lehetősége: a teljes bizonytalanság a teljes szabadsággal, vagy a biztos a kötelékekkel. Vagy még egy választási lehetőség a sok közül: itt maradni a biztosban, és szarni mindenkire, s csak a saját fejem után menni. Ez, azt hiszem, a legnagyobb kihívás.