Mégis csak elmegyek lelkisegély szolgálatosnak. Igaz, mikor délután leszóllított M., akkor azt gondoltam, hogy este komolyabb támogatásra lesz szüksége. De a két óra alatt összeszedte magát, és bár elmesélt mindent, kevesebb vígaszt igényelt. Jól tudta, hogy nem lehet, de párhuzamot akart vonni a története és az én esetem között, hátha valami segítséget kap. Szerintem megint nem jutott megoldásra. Azt mondja, hogy hétfőn reggel az én tanácsomat követte. Jaj! csak nehogy megbánja. Úgy érzem, hogy sokszor elég, ha csak meghallgatom és figyelek rá. Ott vagyok neki. És igyekszem megérteni. … én ott vagyok, ha kellek.

Azért így jobb. Hogy a másik gondjával foglalkozom. Mert így a saját érzéseim nem érdekelnek. Mindenesetre tegnap tettem egy próbát, és azt hiszem, kiálltam. Bár ejtettem egy-két emlékkönnyet, és megállapítottam, hogy vannak dolgok, amik nem fognak bennem változni az idővel, de már végleg rendeztem a soraimat. És ez milyen? mintha egy üres napló állna előttem, ami arra vár, hogy teleírjam mindenfélével. Vagy mint egy végtelen választékot nyújtó étlap: azt választok, amit akarok. Amire éppen kedvem támad.

Január 1-jétől nagy fába vágom a fejszém. Bár nem aggódom, mégis van egy kis zizi a gyomorszájam környékén. Hm. Hüm-hüm.