Szép volt a múlt hét. Néhány összegyűlt gondolatlista végére jött a múlt este hallott Herakleitosz idézet:

A változásban is meg kell találnunk a célunk. … vagy valami ilyesmi. De a lényeg benne van.

Aztán eszembe jut egy régi szombat esti beszélgetés darabja. Arról, hogy transzállapotig tudnám magam táncolni. És ezt nem én mondtam. De ez számomra azt bizonyítja, hogy végre tudja, hogy azért járok táncolni, mert szeretek táncolni. Mert számomra ez egy önkifejezési eszköz. Mint a blog.

Aztán itt van a csütörtök esti buszos társalgásom. Mikor arról mesélek, mennyire élvezem a jelenlegi életem. Így elváltan.

Aztán az a tény, hogy az egyedüllét olyan dolgokra “kényszerít”, olyan helyzetekbe és történésekbe visz, amit egyébként nem tennék meg, ha pl. valakivel együtt élnék. Magam intézem a dolgaimat, megtanulom, milyen az önállóság, és kifejezetten élvezem. Bár itt vannak a szüleim, de tudom, hogy csak magamra számíthatok (meg az őrangyalomra – puszi neki!). Néha hiányzik egy barát, akivel bármit meg tudnék beszélni, akivel emberi szót válthatnék, akinek szüksége van rám, és akire nekem szükségem van.

Aztán felrémlik az a monológom is, mikor kifejtem, hogy remekül el vagyok egyedül, és ha kibelezném a párválasztási stratégiámat, akkor napvilágra kerülne az, hogy én valószínűleg direkt megyek bele távkapcsolatokba, ahol nem kell feladnom az egyedüllétem, de van valaki, akinek fontos vagyok, és nekem is fontos ő. Ergo: két legyet ütök egy csapásra.

És itt zümmög a fejemben egy Forrest Gump-os idézet: “Jenny és én olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja.” Ő mondta nekem másfél hete, és nem értem, miért. Talán ő maga sem.