Még nem járt dzsungelben, de valahogy így képzelte azt a kuszaságot, amiben napok óta vergődött. Olykor felszabadult a nyomás alól, mintha egy napsütötte tisztásra ért volna, aztán újra a liánok ágai közt találta magát.

Eleinte csak hajtogatta jobbra-balra az arcába csapódó leveleket, abban reménykedve, hogy hamarosan kitisztul előtte az út. S bár az erdő nem sűrűsödött tovább, de még mindig tartott a sűrűje. Egyre dühödtebben és kétségbe esetten hadonászott a karjával, hogy a liánok csápokként belékapaszokodó ágait levesse magáról. S a törvénynek megfelelően az ágak annál jobban fonódtak köré.

Fáradtan leült. Az ágak így békén hagyták, de nem tüntek el. A dzsungel még mindig körülfonta. Az égre nézett, arra a kis kék színfoltra, amit a fák lombozata láttatni engedett. Nem tudta, ki hallgatja meg, de kért. Egy utat, ami kivezeti. Fényt, ami az erdő homályát szétmossa.

Ült  és nézte a levelek és ágak kuszaságát. Nem igazodott el rajtuk. Nem hagyták, hogy a mélyükre lásson, hogy kibogozza azt, ami összegubancolódott valamikor, a kezdetekkor. Lassan ezt is feladta. A bogozást. Csak ült a földön és csendben figyelt. A neszekre.

Még nem döntött, mit választ megoldásnak, de már hajlott arra, hogy a mozdulatlanság, a kivárás legyen a válasz. Már a figyelést és a várakozást is elhagyta. Ült.

Csak ült.