Némi elfojtott stresszre utalhatott az, amit a múltkoriban produkáltam. Néztem az egyik filmet, és az egyik jelenetnél, amiről már előre tudtam, hogy szomorú lesz, hangosan felzokogtam. Nem ám pityergés és csendes könnyezés. Nem!

A látott jelenet már egyszer velem is megtörtént, ha nem is szó szerint: csak maga az érzés, a helyzet, a kilátástalanság és a “más választásom nincs” útja. Igaz, én voltam a szenvedő fél, de tudtam, a másik oldalon lenni is ugyanolyan fájdalmas.

A múltam azt a részét már letettem, nem vágyom vissza, viszont úgy tűnik, a befejezés nyoma hegként megmaradt. Remélem, hogy a zokogással oldódott az akkori stressz és a heg elhalványul végleg.