Fura az emberi lélek.

A tesómmal, aki nálam kevéssel fiatalabb, tinikoromban nem értettük meg egymást. Nehezményezte a vérségi kapcsolatot. Kissé érdekesnek találtam a hozzám való állását, hiszen én voltam az idősebb, én reklamálhattam volna, miért is létezik ő, miért is az, aki. De nem tettem, mert nem volt vele bajom.

Aztán tegnap egy oldás során kilenc hónapos koromban kötöttünk ki, mikor is úgy éreztem, az apám szeretetét elvesztettem, jelentéktelenné váltam számára, és ezért én nem vagyok se saját magam, se más – főleg férfiak – figyelmére érdemes. Akkoriban fogant a testvérem.

Egy pici baba mennyire érzékeny a körülötte levő emberek reakcióira, energiáira! Persze, Apu nem így érzett irántam, de a kicsi kölök, azaz én, rosszul kódoltam az akkori helyzetet. És így nőttem fel, így éltem 37 évet.

Azt nem tudom, hogy a tesómnak esetleg van-e valami stressze velem kapcsolatosan, viszont az én energiáim, mélyen elrejtett érzéseim rányomhatták a bélyegüket az akkori kapcsolatunkra, ami aztán akkor vált igazi testvérivé, mikor több ezer kilométerre telepedett le tőlünk. Ergo magam generálhattam az ő velem szembeni viselkedését. És persze elég sok kapcsolatom ennek alapján zajlott vagy nem zajlott.

De most már ez is oldva van. Jöhet az újabb kisimulás!