Néha annyira lehangoló, mennyire gyengék a pasik. Az orruknál, bocs, a farkuknál fogva lehet vezetni egy kis hátratolt popsival (seggel), jól megválasztott pushup melltartóval, ártatlanul lebiggyesztett ajkakkal, kislányos vagy démonira beállított pillantással. (Aztán csodálkoznak, ha pár év múlva egy szipirtyó van otthon mellettük.)

Meg ezek a közösségi oldalak! A pszichológusok csemegéje. A kezdőké biztosan. A gyakorlók már tuti megcsömörlöttek.
Mennyi önbizalomhiányos ember! S micsoda játszmák! (Tudod, emberi – Eric Berne.)

Olykor annyira tisztán lejönnek dolgok. S olykor megkérdezem: tényleg jó nekem ezt “látnom”? Hogy ne fakadjon sírva az ember, ehhez kell egy nagy adag emberszeretet, megbocsátás és nagy betűs elfogadás. Nem irigylem Jézust és a többi megvilágosultat. Bár ők már az utóbbi háromból is mesterek, így sokkal könnyebb a dolguk.