Lassan fél egy, és olyasmi történik, ami nagyon ritkán. Nem tudok aludni. Igaz, pont egy hete szintén ugyanez, s kb. négy óra alvás után mentem dolgozni.

A szemeim fáradtak, már kilenckor azok voltak, s abban a reményben oltottam lámpát, hogy reggelig alvás. Hát, nem. Valami felzavart, talán kinti lárma, de lehet, hogy idebenn zörgettek.
S aztán csak a bennem feszülő nyugtalanság dobolt, s másfél óra fetrengés után bezárt tigrisként keringtem a lakásban. Jobb ötlet híján kaptam a ruhám – magamra -, és elindultam trappolni. Le a városba. Jó fél óra monoton menet után leültem a lépcsőház elé tovább töprengeni, hogy ez most mi és miért. Közben reménykedtem, hogy feltűnik az eltűnésem, de később kiderült, hogy nem. Én, a láthatatlan.

Üldögélés és mélázás. Nagy okosságra nem jutottam, csak arra, hogy le és túl vagyok most terhelve szellemileg, idegileg, ezért nem találom a helyemet. Az zengett bennem: ez nekem sok, túl sok. S ezeket a szavakat hallottam néhány perc múlva visszhangként néhány méterrel arrébb üldögélő csajtól, aki a pasijának bizonygatott valamit.

Véletlen?

Azok nincsenek.

A lépcsőn kuksolva érett meg bennem az elhatározás, hogy nem megyek reggel munkába, egy nap váratlan szabit veszek ki. Ez az én napom lesz, legalább délután kettőig. Ha mázlim van. Talán még alszok is.

Aztán meg ideje rendet tennem magamban, mert az elodázott és magam előtt tolt dolgok egyszer csak megakadnak, tovább nem csúsznak, én meg jól felkenődök rájuk egy kisebb lendülettel.

És most valami pozitív gondolattal kellene zárni a bejegyzést, de … éjjel háromnegyed egykor ez nem igen megy. Bocs.