Sokszor írtam és mondtam már: mindenkinek megvan a saját keresztje (ha az egyiket sikerül letennie, akkor vállára segíti a vállalt sorsa a következőt), amit addig kell cipelnie, míg fel nem ismeri, miért is van a hátán-vállán, meg különben is pehely könnyű a szerkezet, nem pedig mázsás súly.
Soha nem szabad elítélni valakit, aki éppen meghajlik a keresztje ˝súlya˝ alatt, hogy ő most akkor nem is olyan ˝fejlett˝ spirituálisan, mint tűnik. Azt a témát még nem sikerült letennie.
A ˝fejlettséget˝ mi, emberek nem tudjuk megítélni, az a fentiek dolga, ők meg nem ítélkeznek. Aki egyik nap a szenvedők sorában van, az lehet, hogy már másnap megvilágosodik, s aki egy életet él le szentként viselkedve, talán csak a következő életében éri el az Egységet a Mindenséggel.

S figyeljünk szavainkra: amit másnak ajángatunk mint tanulni, elsajátítani valót, aa lehet, pont saját magunknak egy megszívlelendő tanács.

Tegnap megerősítésént hatott egy-két tanács, hogy az elgondolásom, hozzáállásom tényleg jó. Márha (vagy marha?) meg is valósítom.

Reggelre ennyi bőcesszég elég is.