Reggeli depresszív hangulatom múlóban. Segített az idő, a munka, a lelki és képzeletbeli fejberugdosás, amit én ejtettem meg saját magamon.

Inkább írnék a hétvégéről! … Péntek? Hamar leléptem, így bőven, minden sietség nélkül elértük a buszt, ami gyorsan leszállított minket a nagyvárosba, így legalább 40 perccel hamarabb ott voltunk az vasútállomáson. Tengernyi idő, mondhatni. No, a vonatutat csak nagyon kevés embernek kívánom. Nem volt idegeskedés, hajtépés a részemről, pedig a gyerekek rendesen beleadtak apait-anyait. Mintha picinyke ördögök szállták volna meg őket. Volt ott minden: fejenállás, padlón fekvés, ülésen való ugrálás. Nekem meg végtelen türelmem. A körülöttünk utazók jól szórakoztak rajtunk, s nekem gratuláltak, hogy bírom cérnával. De azért egy kicsit lefárasztottak, mert bizony Kedvesemhez érkezvén kissé elpityeregtem magam. …

A szombati nap viszont csodás volt. Köszönhető elsősorban a Margitszigeten található nagy játszótér gyermekeimet órákra (közel 5 órát töltöttünk ott) lekötő játékainak. Itt már mi is pihenhettünk. Bár reménykedtünk, hogy elfelejtkeznek a tűzijátékról, és hazamehetünk korábban, de végül is az este is könnyen lezajlott. A teljes műsort ugyan nem láttunk, de amit megnéztünk belőle, kielégítette a nagyobbik igényét. A kicsi békésen szundikált az ölemben….

A hazaút sem tartogatott rémes és idegtépő eseményeket számomra, számunkra. A két gyermek jóllakottan és kiütve aludt a vonaton. Utána frissen, kipihenve jöttek mellettem, ültek a buszon. Az út végét egy kb. 40 perces erőltetett menettel zártuk, mivel nem volt busz a faluba. Így kapkodnunk kellett a lábunkat, ha látni is akartuk, hogy merre megy a gyalog- autóút.

Reggel nem az óra csörgésére ébredtem. Azt ugyanis elfelejtettem csörgőre állítani. Lelki és biológiai órám zörgetett fel, valamint az alagsorból felhangzó súlyok csörömpölése. A férjem ápolta le nagy elánnal izmait ily kora reggel. Csininek kell lennie, hiszen új nő a láthatáron belül. (Csak itt jegyzem meg, hogy a csaj sem leány már…)