Tavasz van.

Hol egy virágba borult fa, hol egy csokorban nőtt nárcisz vonza magához a tekintetem. Az orrom bele-belebotlik egy-egy illatfelhőbe, amit imádok, és meg akarok örökíteni, de illatot még nem lehet lefotózni…

Szeretem. Így, ahogy van. És még csak szebb lesz.

Imádom a reggeleket, mikor kerekezve a munkahelyemre szembesüt a nap, és beragyogja az utat és engem.
Megcsodálom az útmenti fűszálakra telepedett csillogó harmatcseppeket. Mintha jóreggelt kívánnának.

Az sem bánom, ha felhő takarja el a napot, eső készül, vagy csak borong. Minden úgy jó, ahogy van.
Ez a szerelem időszaka, a természet tudja, … és a szívem is.

Én, a lépesméz.