Én: – Menjünk!
Ő: – Menjünk!
Én: – Kulcs?
Ő: – Kulcs?
Én: – Visszhang!
Ő: – Visszhang!
Én: – Szeretlek.
Ő: – Persze!

Ezt a két szót így egymás mellett az egyik kolléganőm szokta mondani – nekem. Mert én vékonyabb vagyok nála és edzettebb. És korunkat tekintve idősebb.

Lehet, nekem könnyű. Mert harminc valahány éves koromra elértem akaratomon kívül azt a ruhaméretet, amire anno csak ácsingóztam. Kellett hozzá jó sok gyomorideg válás és egyéb érzelmi ügyek nyomán.

De azt, hogy fenntartom, amit “kaptam”, mindennapos döntéseim és elhatározásaim eredménye.

Választom azt, hogy hétköznap hajnal 4.10-kor kelek, mert kell egy óra, míg testileg és agyilag felkészülök a reggeli edzésre.
Majd döntök a reggelim, az ebédem, a vacsorám és a köztes étkezések felöl. Megnézem, mit iszom, mit eszem.

El szoktam csábulni, de tudom, hogy az csak a ritka alkalmak egyike. Mert egyébként is kell. Különben kényszernek tűnik az egész. Az meg kinek kell?

Azt hiszem, ez úgy a legkönnyebb, ha döntök egy életmód mellett, ami nekem megfelel, és nem mellesleg még eredménye is van.

DE: sok múlik a hitrendszerben megbúvó gondolatokon. Ott is rendet kell rakni. Mert legnagyobb ellenségünk saját magunk tudunk lenni. Viszont saját magunk lehetünk a legeslegnagyobb jótevőnk is.
Melyikkel járunk jobban?

Az rss-olvasómat tekintve megnyugtathatom magamat: mást se üldöz az íráskényszer, így ne legyen lelki ismeretfurdalásom, hogy nálam is csak heti egy, esetleg két poszt jelenik meg amolyan híradás céljából valami velős, jól megmondós, elmélkedős, sztorizgató bejegyzés helyett.

Mostanában az lelkesít, hogy kedvemre edzhetek. A neten vannak feltöltött workout-videók, és azok szerint csinálok erősítő, kardió, alakformáló gyakorlatokat. Meg odafigyelek arra, mit eszek.
Persze, fogytam és izmosodtam. Egy alapnak nagyon jó ez. Legalább hitelesebben fogok kinézni.

Jövő héten nyaralás, illetve két hét szabi. Jó lesz. Pihenni.

Sikerként könyvelem el, hogy találtam egy hotelt Hajdúszoboszlón, ahol a két gyermekemmel öt-hat napra meg tudok szállni egész elfogadható összegért. Nekem már csak azzal kell foglalkoznom, hogy a gyermekeket ide-odacipeljem.

Aztán találtam (ott volt a szemem előtt egy ideje) egy olyan alkalmazást, amellyel interneten keresztül tudunk egymásnak sms-eket küldözgetni, vagyis üzeneteket írogatni telóról, és még fel sem kell külön lépni a netre.

Jó az is, hogy a gyermekeim nyaralnak, én meg itthon délután az ágyban ülök, olvasok, írok, és mindjárt filmet nézek.

Az is elégedettséggel tölt el, hogy hajnalonta edzhetem magamat, és napról napra látom a fejlődést.

Az is tök jó, hogy ötletek jutnak az eszembe, milyen fajta és módszerű edzéseket vagy tornákat tarthatnék. Vagy dolgozhatnék ki, mint saját torna.

A munkahelyem is nagyjából tűrhető, bár még mindig sok a meló, és úgy tűnik, így is marad. Míg le nem lépek.

Az elmúlt napokban itthon a melegben (munkahelyen légkondi, de ott sem fenékig tejfel, mert az iroda másik hölgyeménye már fázik, mikor én még szédelgek a melegtől) az izzadáson kívül leginkább olvastam, valamint szállást kerestem a gyerekes nyaraláshoz, amikor éppen volt net (hétfőre ígérték a teljes javítást).
Reggelente a szokásos edzés (és izzadás), nappal munka, este pedig pihi.
Éjjel igyekszünk kihűteni kisebb-nagyobb sikerrel a lakást, nappal pedig a hőséget kizárni.
Egyelőre még élvezem a semmittevést (olvasást), bár jobban tapsikolénk, ha ezen kívül másnak is hódolhatnék esténként, de mozdulni sem merek, mert csak a sportolás alatt viselem el az izzadást.
De most jó így. Jó.

Még is teljesült az a vágyam, hogy ezen a hétvégén elmenjünk valamerre lazulni. Szerda este, csütörtök reggel kinéztük, lefoglaltuk, és most itt vagyunk Parádfürdőn. Igaz, nemsokára elhagyjuk a szállást, és kisebb vagy nagyobb kitérővel hazaindulunk.
Jók ezek a hétvégék, még akkor is, ha nagyon rövidnek tűnnek.
És nemcsak erre a hétvégére értem. Kezdem keveselni azt az arányt, ami a munkanapok és a pihenőnapok között van. Sajnos, túl sok van az előbbiből, és kevés az utóbbiból. De lehet, hogy csak a munkahelyemmel van bajom… Szívesebben tölteném már mással azt az időt.

Szóval, kicsit máshol voltam, voltunk ezen a hétvégén. És jó volt. Még maradnék pár napot.

Sajnos, elhaladva a cég orvosi rendelője előtt eszembe jutott, hogy már csak két napom van a munkaalkalmassági megcsináltatására.
Biztos meglepődtem volna hétfőn, ha nem enged be a rendszer, viszont ugrálva és ujjongva mentem volna haza, végre nem kell munkába jönnöm.

Visszatértem. A vizsgára készülés őrületéből. A párom csak annyit mondott tegnap este, mikor az elmúlt napok “tanulásáról” beszéltem neki, hogy csak látni kellett volna az arcomat a múlt héten, mikor esténként bejelentettem: megyek tanulni. Hát, nem a kellem érzése tükröződött rajta.
Aztán szombaton a gyakorlaton 98 %-os teljesítményt produkáltam (erre vagyok a legbüszkébb), de akár 100 %-kos is lehetett volna (volna, volna… az a volna), ha a koreográfiám kicsit gördülékenyebb lett volna. De ez is tökéletes.

A szombat délutánt a melegtől szenvedve ágyban töltöttem, tévét néztem, és néha rápillantottam a 100 tételre. Mivel minden alkalommal elment a kedvem az élettől, így amellett döntöttem, hogy másnap nekem szerencsém lesz, és olyan tételeket húzok majd, amelyeket tudok. Nos, ez így is volt egy tétel kivételével. Mivel az nekem eredendően nem jól volt kidolgozva (kapott kidolgozott tételek, amelyek közkézen forognak), így a helyes megoldást magamnak kellett ott a helyszínen felelet közben kiokoskodnom. Kicsit gyérül ment, de így is 4-est kaptam. A másik négy tételt tényleg tudtam, s azok ötösök lettek. Hála a gyakorlati és a szóbeli szereplésemnek, a bizonyítványba jeles került, bár az írásbelim kicsi lehúzta a százalékos eredményt. De ne legyek telhetetlen. Kit fog érdekelni, mi van a bizonyítványban pár hónap múlva, ha az aerobik órámon jól érzi magát és kellemesen elfáradva csámborog haza.
Nekem meg az az igazi bizonyíték, hogy majd órákat tartok. Egyelőre.

XXXX vagy XL

Ha az ember a kedvenc zenéinek egy csipetjéből készíttet aerobikmixet, fennáll a veszély, hogy az aerobik lépések vezénylése helyett egy idő után táncikálni fog.
Még jó, hogy a vizsgán leszek annyira becsinálva, hogy csak a step touch-ok és a V-steppek jussanak eszembe.

A hetem eddig azzal telt, hogy reggel keltem, kávézás után edzettem, munkába mentem, dolgoztam (vagy éppen a vizsgatételeimet raktam rendbe és nyomtattam, hogy az majd én nagyon-de-nagyon tanulom), délután pedig rájöttem, hogy álmos, fáradt és nyűgös vagyok. Tehát normális tanulás nem igazán volt.
Viszont órával edzettem. Vagyis own zone-os edzéseket csináltam. Az óra mindig az aznapi állapotomnak megfelelően állította be az aktuális határait a pulzuszónáknak.
Elméletileg egész jól haladok a tervezett edzéstervvel. Elvileg. De inkább erről bővebben a másik blogban írok majd, mert vannak bőven gondolataim e téren (is).

Szóval, még adok magamnak két nap pihenőt, aztán újra csak a tananyag fog a fejemben járni két hétig. Meg gyakorolni fogok. Koreográfiaépítést és izmokat erősítő gyakorlatok levezénylését. Egy képzelt vendégseregnek. Hála a jó égnek, elég élénk a fantáziám…