Élvezet olvasni a sorait. (De ezt már írtam.)
Huszas éveinek közepén jár, ergo fiatal. Irigylésre méltóan tekint a világra, az életére. A szavaiból, mondataiból a pozitív életfelfogás ragyog ki. Szó szerint.
Legutóbb kicsiny városunkról (ő is itt született, nőtt fel) írt olyan elragadtatással, hogy annak is kedve szottyan idelátogatni – legalább öt napra -, aki Budapestnél kisebb várost semmibe néz.

Örülök, hogy ilyen ´ragyogó´ emberek is léteznek, mint ő. Remélem, minél többen.

Otthon voltam betegen és nem szedtem gyógyszert.
Még csak reggel nyolc, és már két embernek is el kellett volna mondanom, milyen gyógyszert írt a doki. Gőzöm sincs, mert ki sem váltottam, ergo be sem szedtem.
A rám meredő szemekből valami olyasmi üzenet jött, hogy akkor nem is voltam beteg, illetve kisebb bűnt követtem el.
Én pont fordítva gondolom. A testem ellen vétettem volna, ha feleslegesen mérgezem antibiotikummal.

Ha már holnap mennem kellene dolgozni, minden bajom lenne. De most még élvezem a betegség adta szabadságot.
Rég nem voltam ilyen lógós hangulatban.

Egyre jobban vagyok. Bár minden alvás után úgy kelek fel az ágyból, hogy még, még szeretnék többet és jókat.

Sofitól kaptam – többek között én is:

Tovább adom
– Pacemakernek, mert már régen olvassuk kitartóan és kölcsönösen egymás blogját;
– Ede-nek, mert egyszer én is kaptam tőle egy továbbadós díjat, meg szeretném ösztönözni az írásra.
– s még néhány blognak, akiket olvasgatok, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá.

Nincs kötelezettség a díjjal. Szabad felhasználás.

Tegnap másra sem vágytam, mint feküdni és feküdni. Igaz, délutánra a csípőm ízületei vinnyogtak, hogy most már elég volt, kéne egy kis mozgás is.
Ma eddig egész jól vagyok és mindjárt megyek is a boltba.

És lötyög rajtam a nadrág. Csak kár, hogy leginkább az izmaimból veszítettem. Hm, lesz mit visszadolgozni a következő napokban, hetekben. A hasizmok erősítéssel nem kell foglalkoznom, a köhögés most rendesen edzi őket.

Mivel a nagyobbik gyermekem és én itthon dekkolunk, a kisebbik irigykedik ránk. Kisebb harc volt tegnap is az iskolába indulás. Ma már a beteget kezdte el játszani, de átláttam a szitán, és rábeszéltem, hogy majd holnap az apjuknál otthon maradhat. (Persze, ezt az apukával is egyeztettem.)
Utána már simán mentek a dolgok.
Jókedvvel indult el, de előtte Shrek-cicust játszott. A legédibb (de tényleg!) arckifejezését elővette, és élvezte, ahogyan én minden alkalommal elolvadok.
Tudom, hogy a világ egyik legértelmesebb kölyke, még ha olykor nem is erről tesz tanúbizonyságot egy durcája alkalmával. Az “édi” kifejezést nézve az arcán, azt éreztem, hogy ez az én igazi gyermekem.

Velem is olykor előfordul. Ritkán, mint a fehér holló. Táppénzen vagyok.

Mostanában tényleg kevesebb időt töltök az internet előtt. Nem írhatom, hogy a gép előtt, hiszen a munkám szgéphez kötött, viszont csak mobilhoz és otthon van netem.
Hazaérve csak olvasásra és némi játék karbantartáshoz van már kedvem. A blogírás pedig extra adag ihletkor történik.
Ezért is maradnak el a hosszabb lélegzetvételű posztok. Szinte minden nap elnézést kérek magamban a rendszeres és kitartó Olvasóktól…

Hogy most mi újság velem? Hm. Mától új bejárati ajtóm lesz. Mégis csak.
Aztán más is történik velem, az életemben, de ez – még – nem publikus. Egyelőre a „hihetetlen˝ jelzőt használom leggyakrabban ebben a témában. De végül is ezt akartam – magamnak.

– Mindig mosolyogjál!
– Miért?
– Mert nagyon jól áll neked. Megváltozik az arcod. Egészen más lesz.
– Á! Szóval, egyébként ronda vagyok…
– Nem, nem ezt mondtam. Csak azt, ha mosolyogsz vagy nevetsz, akkor … más vagy.
– Hát, ezt nem tudom, hogyan kivitelezhetném. Talán, ha Joker lennék…
– Lökött vagy.

Nem igaz, gondoltam, ilyen nincs. Megkapom majdnem ugyanazt, csak pepitában, ez járt a fejemben, meg az, hogyan kellene ezt lereagálnom, hogy lehetőleg többet ne kapjam az arcomba.
Ne, ne szólj, most ne mondj semmit, kattogott az agyam tovább, majd felnevetek. Csavar a dolgon, hogy a tarot ezt szépen előre jelezte, én meg lehülyéztem: mit hord nekem össze ilyen baromságot.

Talán mondott valamit, és arra reagáltam, de már legalább az ürességet elmosta a mondanivaló. Mesélek, saját történetet, mintha ezzel szeretném az egyensúlyt megteremteni – ahogyan Hellinger is javasolja.
Most már nekem is könnyebb, a lelkemnek. Kapok, hát adok.
Most már szemébe tudok nézni, rá tudok mosolyogni.
Tudom, valójában semmi sem történt, csak az egom lett próbára téve, és tudom, megugrotta a lécet, magasan.