Fekszem az ágyon, várom, hogy lejárjon a mosógép: teregetés után aludhassak.

Olvasok. Imprimatur már a múlt, most Secretum van soron. Utánuk jön majd Veritas.
Érdekesen megírt történelem.

Olykor beleolvasok a kölcsön kapott Popper-könyvbe. Belső utak.
Különös volt, mert pontosan megkezdése előtt futottam bele az elfogadás témakörébe. Könnyű lépésnek és választásnak tűnik, de még annak is kihívást jelenthet, aki rég óta foglalkozik az önfejlesztéssel, nem még olyas valakinek, aki konokul ragaszkodik ahhoz, hogy akarata szerint létezzenek és döntsenek körülötte az emberek.

Az élet irányít, terelget bennünket a fényesebb út felé, s rajtunk áll, mennyi kitérőt teszünk, mennyi bukkanón, göröngyön haladunk át, és hányszor esünk orra.

Mindig tanulunk (kéne!), mert a jó pap is holtáig teszi.

Egybeolvadás. Barna. Gyengédség. Kíváncsiság. … De ez már egy másik téma.

Rég ettem már meg ilyen jó ízűen két, felvágottas, sonkás zsömlét, pedig semmi étvágynövelőt nem tettem/tünk előtte. De azért jeleztem, rendszert nem szeretnék belőle csinálni, mert ugyan mások könnyen vesztik, de én kevésbé. A kilókat.

Aztán van olyan kérdés, amit nem könnyű megválaszolni – őszintén. Hazudni meg nem akarok. Talán a rávezetés a legcélszerűbb.

S tényleg olyan érzés, mint amilyennek intuitívan megéreztem lassan egy hete.

Ma reggel pedig úgy léptem ki a lépcsőház ajtón, mintha egy másik világból érkeznék vissza. Azt mondogattam magamnak, hogy felfogjam, most munkába megyek, most munkába….

Hm. Most nézem a híreket. Hát, úgy tűnik, az elmúlt este az országban máshol is volt földrengés.

Azt gondoltam, az évkezdettel a munkahelyen pár kellemetlen dologtól megszabadulok. Leginkább egytől szerettem volna, ami egy fuvarozóhoz kapcsolódott, és miatta a vevőnél párszor arcot vesztettem. Én így éreztem. Jött a január, és semmi. Februárban bíztam, a nagy újrakezdésben.

Erre jött a tegnapi nap, mikor a telefonban elhangzott: “Van egy kevésbé jó hírem.” Várjál, szóltam, kezembe veszem ‘Hello Kittit’ (lásd az alábbi fotón!), majd félperc múlva, mikor már a rosszabbik hír is elhangzott, legszívesebben Kittit a földhöz csapkodtam volna. Mivel már tudom, hogy a rossz hír hozóját felesleges leordítanom, így visszafojtott érzelmekkel teli hangon elköszöntem, és … nagy járkálások közben a kollégákra zúdítottam hitetlenségemet és tehetetlenségemet.

Nem tudom még, miért kapom újra és újra ezt a szitut, de gondolom, valamit még mindig nem sikerült felismernem. Legfeljebb azt, hogy vannak még bennem gyilkos indulatok…

Szeretem törni a fejemet megoldandó, bogozandó dolgokon. Talán ezért élvezem a sudokut, az összegubancolódott zsinórok, kötelek különválasztását, kiegyenesítését. S ezért gondolkozok dolgokon annyit. Bár már sokat csendesült az elmém, és azon vagyok, hogy önmaguk legyenek az események, helyzetek, történések.
Már nekem fárasztó, ha túl akarok spilázni valamit, és csendre intem az agyamat.

Más: ha az utamba vetődik, figyelek rá, és még mindig az az érzés van bennem vele kapcsolatosan, hogy ˝ismerlek ám, engem nem tudsz átverni, és nem hiszek annak a látszatnak, amit mutatsz, aminek hinni akarod, hiszed magadat˝. Néha bizonyítékot keresek arra, nincs igazam, megváltozott, és a szavak mögött már tartalom is van, de még nem találtam. Szeretnék találni.

Megint más: pillanat. Még nem történt meg, de már éreztem, milyen lesz, ha megvalósul. Mintha a jövő egy darabkája kínálta volna oda magát nekem.

Ma este egyik momentuma volt, mikor könnyesre nevettem magamat. (Had ne írjam le a történetet!)

És esik a hó.

Tegnap este félvállról bökte oda a kisebbik, hogy elhagyta a telóját, ami tulajdonképpen az enyém volt. Volt. Nagy nehezen kinyomoztam, hogy kb. másfél hete törtenhetett. Most mehetek be a telenor üzletébe lemondani a családi csomagot, amit csak a gyerek kedvéért igényeltem három hete. Hát nagyon kihasználtuk…

A legfurább az volt, hogy az apjukat hívtam fel, hogy kipanaszkodjam magamat. Még be sem jelentkezett a vonal másik végén, mikor már azon filóztam, mi az ördögért csörögtem pont őrá, hiszen tenni semmit sem tud, lelkileg pedig nem állunk annyira közel, hogy búmat és egyéb problémának tűnő dolgot megosszak vele. Azért csak elmondtam, ha már így alakult, s megegyeztünk, hogy a gyerek még nem telefon/pénz-érett…(emlékeztetőül: az ősszel már elhagyott egy vadi új kabátot, egy peonzát, kesztyűket, most a lakáskulcsot sem találja. Ez utóbbi miatt sem érdemes új ajtót rendelnem, mert abba szerintem még drágább a zárcsere.)

Ma felavattam az új korit. Jó választás volt. Igaz, ráférne az élezés, meg egy jobb jégfelület. Mindenesetre jólesett a mozgás, a korizás, a friss, napos levegő.

Fura álmom volt hajnalban. Még mindig kísért. Várandós voltam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy bal oldalon a baba pici vékony keze kibukkant. Kicsit megijedtem, próbáltam visszanyomni, vagy legalábbis lefedni a bal tenyeremmel, s attól tartottam, hogy a magzatvíz is elszivárog a lyukon.
Már nem emlékszem, mi lett a történet vége.

Megkíséreltem rávetíteni az érzéseket a jelen életemre. Talán sikerült. A baba valaminek a megfoganását jelenti, illetve valaminek a születését. A váratlan lyukadás a hasamon pedig azt, hogy talán olyas valami történik velem, amire nem számítottam és még tiltakozom ellene. A magzatvíz pedig érzelmeket jelenthet. (A víz egyébként is azt szimbolizálja.) Burokban tartott víz: nem engedem, hogy szabadon folyjanak az érzéseim, csak ott és akkor, mikor megengedem (szülés).

Még csak az első félóránál tartok. De már most el tudom mondani, hogy ugyanúgy tetszik, mint mikor először láttam.