Lépdeltem a hátizsákkal a hátamon, keresztbe vetve a vállamon a táska, az egyik kezemben a rózsaszín szövetszatyrom, a másikban a VB tábla a kabátommal együtt. Persze, mikor sütött hétágra a nap?! Akkor. Melegem volt, már szívesebben lettem volna otthon és pakoltam volna le a cuccot, vágtam volna be magamat a zuhany alá, hogy felfrissülhessek. És még az út fele hátra volt.

Erre látom, hogy egy ismerős alak közeledik felém. Mondhatni ezer éve nem láttam, találkozni pedig még régebbben. Ilyenkor szeretne az ember lánya egy tükröt, hogy a haját megigazítsa, és valamivel (sokkal) kevesebb cókmókot magán cipelni. No de, ha már így hozta a sors, akkor egy rántás a hátizsákon, két vállrándítás a pántok alatt és egy “örülök, hogy látlak” mosoly az arcon. (Mert tényleg örültem, hogy láttam.)

Míg közeledett szintén hátizsákkal a vállain, hátán, azon morfondíroztam, vajon mikor ismert fel. Nem derült ki számomra, viszont mikor elhaladt mellettem, kaptam egy laza “sziá”-t és egy minden érzést elrejtő arcot. Én mosolyogtam, mert másként nem megy, meg hát őszintén tettem. És ki-ki ment tovább a maga útján.
Hogy nekem miért gyengült el a lábam, azt egyáltalán nem firtatom, mert nincs okom rá.

Csak azért vettem meg egy magazint, mert mellékletként strandpapucsot adtak hozzá. Az utóbbi években így pótlom a zuhanyzós lábbeliket.
Bele-belelapoztam a magazinba, de vagy a minősége romlott a tartalomnak az elmúlt egy-két évben, vagy engem nem tudnak lekötni a benne levő témák. Azt hiszem, mindkettő.
De a papucs hasznomra van.

Ma reggel egynél több ˝csak emlékezzek rá˝ info nem fért a fejembe. Folyamatosan azt dünnyögtem hangosan vagy hangtalanul: jégkrém, jégkrém. Bezzeg az lemaradt, hogy ´eper, eper, eper – reggelire´. Így maradt a szokásos napkezdő étel.

A sztorimat a (hideg) gyantával való első ténykedésemről inkább nem írom le.

Az éjszakám azzal telt, hogy egy (remélem, csak ennyi) szúnyog ellen védtem magamat. Először beburkolózzással, aztán már jött a szúnyogriasztó spray.
Nem tudom, hogyan és mikor jöhetett be, de már pár napja gyűjtöm a csípéseket. Saccra kb. 10-15 van szerte a testemen. Leginkább az a bajom vele, hogy kivakarom. Úgy észrevétlenül.

Bár már egy ideje élesek a késeim – köszönhetően Apu közben járásának -, csak mostanában vágdosom sorra a hüvelykujjaimat. De legalább felváltva: egyik héten a jobbat, másikon a balt. Az előbbin függőlegesen, a másikon keresztbe.

Ma volt hegymenet és völgymenet is. Volt, hogy repestem az örömtől, volt, hogy legszívesebben magamra húztam volna a takarót és szétbömböltem volna az agyamat. Tanulság: a jó megmarad annak, ami, a rossz pedig elmúlik és jön helyébe a … jó.

Azért megható olvasni, hogy egy foci-rajongó, aki éppen körül van véve angolokkal, arról ábrándozik, hogy egyszer majd szurkolhat a saját nemzeti csapatának a foci-vb-n. Ebből sejthető, a mexikói vb után született az illető.

A Mentalista maratont túléltem. Mindenesetre egy ideig ilyet nem csinálok. Bár ezt a karaktert, amit Simon Baker alakít, szívesen nézném, figyelném akár több napig is, azonban a képernyő, monitor bámulása hosszabb ideig nem való már nekem.

Mentalista. Egymás után. Bírom nagyon a karaktert. És persze a sorozatot is. Ha már esténként lemaradtam róla, akkor most bepótolom egy vasárnapi nap.