“De mindennél fontosabb lenne, hogy az éjszaka valaki megsemmisítse az ország összes vuvuzeláját, azokat a rohadt kürtöket, amiket az első másodperctől az utolsóig fújnak minden stadionban a drukkerek. Az állandó, monoton zsibongás az agyára megy az embernek, mintha egy lecsaphatatlan bögöly zümmögne a tévéből 100 percen keresztül.” (index.hu)

Ha azt akarják a focisták, hogy valaki nézze a meccseiket, rendesen oda kell tenniük magukat, hogy a vuvuizék ne legyenek nyerésben, ami az arrébb kapcsolást illeti.

Holnap befejezem az első kört a Phönix cseppekből (utána következő nap a második kör jön. Összesen van 5 db belőle.). Eddig nulla mellékhatás. Legalább is olyan, ami annyira feltűnő lett volna. Ennyit a barátnőm “vészmadárkodásáról”!

Mindenesetre kíváncsi vagyok a végére. Lényeg, hogy ki leszek pucolva.

Keveri, lapátolja a betonhozvalót. A társa mellé tolja a talicskát, majd megjegyzi, meleg lesz ma. Mennyire, kérdi a lapátos. A választ nem hallom, csak a reagálást: ó, hát, ennyire? Lapátol tovább, aztán kiböki, nem szoktott póló nélkül lenni, mert ő vékony. (Ekkor csekkolom újra a pasit alkatilag is, de a bő, legalább 3 számmal nagyobb felső csak sejtet és nem árulkodik.) A társa nem igazán fűzhetett az állításhoz semmit – legalább is olyat, amit hallhattam volna -, de a lapátolós sem hagyta annyiban a témát, mert már nyújtja is a karját és kérdez: ˝Szerinted is vékony vagyok?˝ A társát láthatóan nem érdekli a másik önbizalomhiánya, viszont engem igen. Szívesen kiszólnék a nyitott ablakon, hogy szerintem nem is olyan rettenetesen vékony, nyugodtan leveheti a pólóját, rajta kívül ezen senki sem fog molyolni. S ha netán azon aggódik, hogy nem fog így tetszeni bárkinek, akárkinek is, felejtse el ezen görcseit.

Mert valóban úgy van, hogy ha tényleg szeretünk valakit (itt lehet önönmagunkra is gondolni), akkor az egész embert szeretjük, nem az esetleges kockásan izmos hasát. Persze lehet azt is, de ugye akkor legyünk ezzel is tisztában.

Olykor görcsölök én is azon, hogy így és így nézek ki, ergo a megálmodott eszményi alaktól mennyire közel, illetve messze is vagyok, de aztán észbekapok: először is, nem vagyok már mai csirke, tehát ne is akarjak az lenni, másodszor jobban nézek ki, mint kb. 15 éve, harmadszor pedig ha én nem fogadom el saját magamat olyannak, amilyen vagyok a lehetőségeimhez mérten, akkor ki más. S azt csak a végén jegyzem meg (de ezzel nyugtatom magam elsőként), hogy csak akad valaki, aki így fogad el. Azért pedig egy percig sem érdemes bánkódni, aki csak azt nézi, mekkora melleim vannak, vagy van-e háj a hasamon, a fenekemen.

S velem is volt már úgy, hogy a rózsaszín köd múltával elkezdtem látni. A hatodik érzékem sugdosott a füleimbe titkon, én pedig tudatlanul lekódoltam mind testi, mind tulajdonságbeli jegyekre. Ráébredtem, bármennyire is jóember a másik, de nem vagyok képes vele lenni tovább. (Mondjuk, ez így elég egyszerűen hangzik, de akkor rendesen megszenvedtem, s nem is láttam ennyire tisztán.)

A párválasztás, a párra akadás nem egyszerű kérdés. S nem is akarok mélyen belemenni. Viszont jó lenne vegyíteni az ártatlanul szerető régi énemet a mai érettebben gondolkozóval.

(megjegyzés: nem célzásnak szánom e bejegyzést, csak egy gondolatmenet az egész.)

Az már igazi megérzés, mikor a tesómról kezdek beszélni és megcsörren mellettem a telefon. És persze, ő az.
Vagy két hónapja nem beszéltem vele.

Kicsit elszorult a torkom hajnalban, mikor vagy száz rendőrt láttunk a csapatszállító buszok mellett az úton, miközben osztottak nekik valamit. Nem is igazán figyeltek arra, hogy jöhetnek autók.

Azok a falvak és városok vannak most víz alatt, melyekről soha nem gondolták volna.

Az úgy volt, hogy egy ideje kitaláltam, át szeretném rendezni a szobámat. Az első verzióban egy új ruhásszekrény szerepelt és csak két fal melletti bútorok cseréltek volna helyet. Nézegettem a szekrényválasztékot az elérhető boltokban, de egyik sem volt nyerő. Leginkább az volt a baj velük, hogy a jelenleginél kisebbek voltak. Ergo a cuccaim (nem mind ruha) nem fértek volna el, csak egy erős szelektálás után. Aztán arra gondoltam, hogy ha már a mostani szekrényt szét kell kapni, akkor minek nekem egy másik, amit úgy is össze kell szerelni. (Érthető a logika?)
Mértem, méregettem a szobában, végül amellett döntöttem, hogy egy rotációt hajtok végre: a bútorok eggyel arrébbi falhoz, fal mellé kerülnek. Így a kecske is jól lakik, és a kápuszta is megmarad.

Az akciót tegnap délután kezdtem el végrehajtani. Félidőben kénytelen voltam segítséget kérni, mivel rájöttem, ketten még is csak gyorsabb és könnyebb. Apu áldozott rám másfél órát (ő volt a segéd, én a főszerelő), és a nagy szekrényt áthelyzetük és újra összeraktuk. Pik és pak.

Már a ruhák és egyéb cuccok kipakolásakor szörnyülködtem, mennyi cuccom van és ez borzasztó. Egyébként meg örülök, hiszen ez azt jelenti, milyen jól élek. De azért a visszarámolás közben megejtem az erős szelektálást. Soha sem tudni, minek és kinek kell a felszabaduló hely…

Fura volt az új változatban aludni, de érzem, hamar megszokom. És mintha így tágasabb lenne a szoba. Meg hát jöhetnek vendégek, akiket már le tudok ültetni abban a helységben is szépen és kultúráltan. Ez pedig végképp előny! Mert eddig azzal védekeztem, hogy nincs hova. De most már van!

Mikor elújságoltam a nagy tettemet, egy ismerős így kérdezett vissza: új élet? …. Hm, ki tudja?!

Most nagyon fel vagyok pörögve lelkileg, mert örülök. És ez a lendület remélhetőleg elég lesz a ruháim visszapakolásához, átválogatásához, amit mindjárt el is kezdek.

Végeláthatatlanul esik az eső. Tudom, holnapra már napos, száraz időt mondanak. De mikorra fog kiszáradni annyira a föld, hogy egy újabb eső ne okozzon áradást?