Álomkór, de lehet, hogy egy kóbor cecelégy a bűnös abban, hogy ennyit alszom mostanában.
Most éppen csak majdnem elalszok….

Mókás levelezést folytatok egy idegennel, akit végül is ismerek, viszont a levelek témája is ˝komoly˝, már ha az élet az. Mindenesetre jól mulatok amellett, hogy nem kinevetem. Csak egyszerűen ez jön…
S azt hiszem, az fog kiderülni, hogy ő lebegtet (nem engemet), én meg ugye …(lásd TM-es írásaimat!) És ezért vagyok olyan érdekes számára.

Csodálatos tavaszi idő van. Mindjárt indulok. Ma nem a szabad levegőn leszek, de hasznos infokat idézek fel magamban.

A nap sikerrel indult. Megvan az az album, amire már egy ideje vágyok. Tegnap este szó szerint mondta ki a nagyobbik, ami előtte egy perccel bennem kérdésként felmerült. Intuíció vagy gondolatolvasás? Tyúk vagy a tojás?

Megint érzem a változás szelét…

Sok-sok éve elalváskor, mikor nehezebben jött álom a szememre, komoly dolgokon (is) törtem a fejem. (Fura megoldás az álominvitálásra.) Ilyen alkalmakkor vettem a bátorságot és belegondoltam, mi van az űrben, mi van azon túl. Persze, hamarosan kilyukadtam annál a résznél, hogy ez a személy, ami most jelenleg vagyok, és csak erről tudok, egyszer megszűnik létezni. Fájdalmasan és rémisztően belém nyilalt ilyenkor a megsemmisülés, a nem létezés érzése (ha van olyan egyáltalán). Szűköltem csendesen a félelemtől, talán sírtam is. Már nem emlékszem. De rémült voltam és féltem. … hát ennyit az alvásról.

Tegnap újra találkoztam ezzel az érzéssel. Feküdtem az ágyon, végignéztem a szobámon, melyet annyira szeretek. Az egyébként fontos céljaim kacagnivalónak tűntek rögtön. Csak egyet szerettem volna, s közben pattogtak bennem a kérdések: miért van így; miért nincs velem.

A válaszok mindig megjönnek előbb vagy utóbb, csak kérdezni kell és csendben maradni, hogy hallani lehessen a választ.

S szerintem azt kaptam meg a talányomra.

Szükségem van arra, hogy olykor a bennem feszülő mondanivalót kiadjam magamból. A blog is azért született anno, hogy idedumáljam ki magamat.
Csak ugye nem mindent lehet – még virágnyelven sem. S ha nincs szemtől szembeni vagy akár telefonos hallgatóságom, akkor egy gyengéd torokfájásba torkolhat a szótlanságom, mint most is.

Az esti fokhagyma-kúra elől végképp elhárult az akadály azzal, hogy holnap kollektíven helyben gyártott hagymás, fokhagymás melegszendvicset reggelizünk a kollégákkal.

Érdekes ismétlődő momentumra figyeltem fel, ami az életem bizonyos részét illeti. Eltöprengtem, vajon miért alkotom magamnak az ilyen helyzeteket.
Folyton az elköteleződéstől való félelem pörög megoldásként az agyamban, de ez olyan sablonos duma.

Még mindig olvasom a 3 kötetes Neale Walsch-könyvet. Alkalmanként merülök el az írott gondolatokban, s mindenegyes olvasáskor megállapítom: ez egy kihagyhatatlan könyv. Elméletileg mindenki számára, de leginkább azoknak, akik spirituális beállítottságúak vagy azok számára, akik a vallások valódi alapjait megszeretnék érteni.

Persze, a benne írottak más forrásból és formában is elérhetőek, de nekem ez most nagyon tetszik.

Van egy néhány dolog, aminek képtelen vagyok ellenállni, s ha a lehetőség adott, akkor gondolkozás nélkül élek vele.
És ez így jó.

No, nem tapsikolok a választási eredmény miatt. Mentem, ikszeltem és reméltem. De nem eleget.

Remélem, nem fogom pár hónap múlva azt mondani, írni (amit legszívesebben már most tennék), hogy ettől még a Jobbik is jobb lett volna.

Ha eddig kerültem a politikát, akkor ezentúl még jobban. Sajnos, túl jól emlékszem a Fidesz nagy pofájára arcára, mikor ők voltak egyszer kormányzáson.

˝Nem kel benned olyan vágy, melyhez ne kelne erő is benned valóra váltani.˝

Ezért is tanácsos jól meggondolni, milyen vágy ébred bennünk, mert még valóra válik. Lehet, hogy már csak akkor, mikor már nem számítunk rá, illetve amikor már nem tudunk vele mit kezdeni.

Légyszi, nem félre érteni! Mert bizony van olyan vágyteljesülés, amivel igenis tudnék és szeretnék mit kezdeni.

A ma délután és a fáradt lábaim meggyőztek újból, hogy túlságosan szeretem az alsó végtagjamat, hogy magas sarkú cipőbe kényszerítsem őket akár évi egynél több alkalommal. Nem az én világom.

Mikor felfelé ´siettem´ az emelkedőn, komolyan olyan érzésem volt, mint abban a típusú álomban, mikor rohannál, menekülnél, de csak egy helyben futsz.