Vajon túléli-e az emberek egy része, hogy egy bő órája nincs Fb, insta, messenger és whatsApp?

Milyen elvonási tüneteik keletkeznek, illetve mire cuppannak rá addig is, amíg újra nem éled a Fb-csecs?

Mostanában élénk álmaim vannak. Néha öröm kijönni belőlük, máskor pedig még maradnék, visszavágyok. Mert, bár álmok, kiszámíthatónak tűnik, biztonságosnak, és úgy érzem, szeretnek, fontos vagyok.

Azt mondják, az álmok világában bármi lehetséges. Talán így van, talán nem. Tény, hogy olykor elég furcsaságok történnek. Volt pár álmom az elmúlt 49 év során… Jó is, rossz is.

De ha maga az élet is egy álom, akkor itt, a majaban is bármi megtörténhet. És tulajdonképpen igen, csak a félelmeink, a hitrendszerünk bekorlátoznak minket. Ha tetszik, ha nem.

Belekezdtem egy könyvbe. Jo Nesbo Leopárdjába. Már az első pár oldal újfent megerősített abban, hogy engem levett a skandináv krimi irodalom a lábaimról. Melléjük csatlakoztak a sorozataik: norvég, svéd, finn krimi jöhet! Oké, a britek is.

Ugyan azért vettem le a polcról a már egy ideje ott várakozó könyvet, hogy sorozatot ne nézzek tanulás helyett, most pedig lassan a könyvet kell elraknom szem elöl. (Bírd már ki ezt az egy- másfél hónapot!)

Ma volt megint egy újabb mély ponton. Nem részletezem, mert nem akarok nyafogni, de a melóhelyem miatt. A volt kolléganőmmel egy jó órát beszélgettem mindenről – őt is meghallgattam, nyugi! -, aztán egész helyre rázódtam. Nem látom fényesebben a jövőmet ott, de legalább már nincs a “kardomba dőlök, s emellett hagyom magamat elütni egy autó által” érzésem.

Majd lesz valami, no.

A finish-ben járunk. És kezdem úgy érezni, egyre nehezebb megtalálni a motivációt. Hogy újra beleássam magam az adózásba. Úgy, hogy közben a számvitelt kellene teljes erőbedobással tanulnom.

Hogyan osszam meg az időmet?! Azt a keveset.

Az adózásból az elméletet tanuljam, vagy a példákat nyomjam először? Mennyi időt szánjak az adózásra, mennyit a számvitelre? És a számvitelből melyik feladatokat csináljam? A régi vizsgafeladatok mellett a példatár feladataira lesz-e időm? És a gyűjtemény kiegészítésére, megtanulására lesz-e érkezésem?

Mindezt munka mellett nulla tanulásra kivett szabadsággal. Lassan eljutok az esélytelenek nyugalmához.

Sok podcastot hallgatok mostanában. Van, hogy a spotify-on (általában futás közben), vagy youtube-on otthon, főzés, takarítás közben.

Vannak kedvenc kérdezőim, csatornáim, és ha éppen náluk nincs fenn új, engem is érdeklő beszélgetés, keresek újat.

Így akadtam Karácsony beszélgetéseire is. Rájöttem, egész jók, és nem feltétlenül kampányt támogatóak. Viszont olyan embereket kérdez, akik értelmeseket mondanak. Például ma délelőtt a Bojár Gáborral készült podcastjét hallgattam porszívózás és felmosás közben. Bevillant, hogy ugyan túl sok mindent nem tudok erről az emberről, de én már hallgattam, láttam vele egy interjút. Az egyik Kadarkai Endre-féle Világtalálkozóban szerepelt lassan egy éve (utánanéztem).

Karácsonynak olyan dolgokról beszélt, hogy takarítás közben szorgalmasan egyetértettem, bólogattam, és volt, amire azt mondtam, “hm, tényleg, igaza van”.

Meg szerettem volna osztani az Fb-on a beszélgetést, aztán visszakoztam. A mai, magyarországi világban jobb, ha nem teszek ki semmi baloldalit az idővonalamra. Talán majd egy félév múlva….

De egyébként erősen ajánlom meghallgatásra. Pártól és egyéb oldalon állástól független okosságok hangzanak el benne.

Nagyon hosszú már a hajam. Lassan a derekamig ér. Lassan 2 éve egy centi sem volt vágva belőle.

Most ugyan nincs keretem rá, hogy fodrászhoz menjek, de már tervezem, hogy legkésőbb januárban nemcsak vágatni fogok belőle jó sokat, hanem némi színcsíkot is tetetek bele. Gondoltam ezüstre (ősz) és lilára.

Hm, már várom.

Tegnap említettem két kolléganőnek, hogy félévente szoktam 10 órát is aludni hétvégén. Mert akkor megengedem magamnak, hogy addig aludjak, amíg a szervezetem szeretne.

Tegnap volt az is, hogy azt éreztem, várom a hétvégét, mert szeretnék sokat aludni.

És most éjjel volt az, hogy újra 10 órát aludtam (négyszeri megébredéssel, mert pisilnem kellett) a legutóbbi, júliusi 10-es után.

Viszont most először csináltam számviteli példákat álmomban…. Tartozik, követel.

Mondom én, hogy észben kell tartanom, mikor mi és hogyan.

Ma reggel igyekeztem a bankba, hogy beadjam a hitelkérelmemet. A nagyobbik elkísért. A vártnál hamarabb végeztünk, elméletileg minden dokumentumot, iratot, ami szükséges az intézéshez, vittük magunkkal, odaadtuk.

A nagyobbik ment vonattal tovább az egyetemre, én pedig autóval a munkahelyre.

Egy feladat megint kipipálva.

Már azon kezdtem töprengeni, hogy mit is csinálhatnék ma délután és este, mikor bevillant, hát, nekem van fix programom. Online számvitel órának hívják. Amit ugyan bliccelhetek, de az inkább nem ajánlott. Nem a tanár vagy a suli fog csúnyán nézni rám, hanem én járok pórul, ha kihagyom ezt a gyakorlási lehetőséget. Mert amúgy most elsősorban adózást kell tanulnom: elméletet, és mellette ezerrel csinálni a feladatokat.

Úgyhogy tényleg időszerű egy tervező naptárat gyártanom, amibe beleírom a teendőimet. A már meglévőket és a leendőket is.

Megvolt tegnap az őszi 5 vizsga közül az első és valószínű az egyetlen online írásbeli vizsga. Modulzáró.

A nap folyamán bármikor el lehetett kezdeni, de 2 és fél óra alatt be kellett fejezni. Nem lehetett letölteni, viszont aki korán kezdte, a többiekkel meg tudta osztani képernyőfotóval a feladatokat cseten. Így is történt. Mi, többiek, akik a messenger mellett tudtunk lenni, dolgozhattunk a feladatokon, segíthettünk a megoldásokban, vagy korrigálhattuk az ő megoldásait.

Szóval, tegnap délután már két vagy három (pontosan nem emlékszem) számításos feladatot is gyorsan lekörmöltem, számoltam. Szinte én is már vizsgáztam. Délután 4-re már agyilag lefáradtam. Úgy félig.

A másik felét a fáradásnak estére tartogattam, mikor már én is neki gyürkőztem.

Az oktató szerint nem volt nehéz a sor. Hát, végül is nem. Csak sok. Meg hogy mindent be kellett szépen gépelni. Pedig én tudok vakon is, tíz ujjal és viszonylag gyorsan. De ugye a számolásos feladatok ilyen tekintetben már mások. Szóval, szorított az idő, még úgy is, hogy voltak már – általam – megoldott, kész feladataim, mikor elkezdtem a vizsgasort.

Nem tudom, hogyan sikerült. Hétvégén kiderül. Az egyik csoporttársam azt írta a közös csetre, hogy addig nem tanul semmit, míg meg nincs az eredmény. Mert ha ez a modulzáró bukta, akkor nem mehetünk a két záróvizsgára sem. Bár attól még a másik két modulzáróra mehetünk….

Szóval, a nap zárásaként csakúgy benéztem a Krétára, és láttam, hogy az adózást oktató tanár már küldött is üzenetet, hogy a hétvégére ezt és azt a feladatot csináljuk meg, és adjuk le neki. Május vége óta nem foglalkoztunk az adózással, és június közepe helyett most lesz október közepén a központi vizsga belőle. Hát, hajrá! Úgyhogy a számvitel helyett – amit pedig kéne tanulni óráról órára – megint mást tanulok (újra): adózást.

Már nem gondolkodok semmin. Csak csinálom. Go with the flow, vagy valami ilyesmi. Aztán lesz valami. Mert mindig van.

Már régen indult ilyen jól a napom. Először is az órám szerint remekül aludtam. Végre! Hetek óta a rosszabbnál rosszabb értékeket tolja az arcomba reggelenként, és nem értettem (most sem), miért.

Szóval, a 10 C fok alatti hőmérsékletben kissé komótosan indultam futni, és mivel nem volt semmi hallgatható podcast, zenére váltottam. A Spotify-ra bíztam, hogy szerinte mely számok voltak az utóbbi hónapok kedvencei nálam, így valóban azok a számok kerültek sorra, amik beleplántálták a boogie-t a lábaimba, a lelkembe. Mosoly, jókedv, gyorsuló lábak, s emiatt emelkedő pulzus. Persze, amikor kellett, visszafogtam magamat, de dalolászva (nem hangosan!) tértem be az utolsó 10-15 percre az erdőbe, mert addigra már kivilágosodott.

S persze haza is tele energiával értem, pedig az utóbbi hónapokhoz képest hosszút futottam.

Nem tudom, honnan jött mindez a könnyedség, jókedv. Talán a telihold segített.

Most éppen tanulnom kellene írás helyett, mert holnap este online vizsga. Kicsi, de ha elhúznak, lőttek a nagynak.

Folyamatosan az agyamban kell tartani, éppen mit is kellene csinálnom, mi is a következő feladat. Még arra sincs érkezésem, hogy listát írjak.

Sokan azt várják tőlem, hogy örüljek a leendő lakásomnak, de egyszerűen nincs eszemben. Ha pedig igen, akkor rögtön a teendőkre gondolok: például, ha a hitelt végre elindítom, akkor találjak egy ablakos céget. És egyáltalán mihez nyúljak hozzá: cseréltessem-e a szobámban a laminált padlót vagy sem, a mosdókagylót a fürdőben, a munkapultot a konyhában, stb? Ezekkel most foglalkozzak vagy csak jövőre valamikor?

Keressek-e villanyszerelőt, vagy én álljak majd neki a lámpák felszereléséhez, s ha valamit fel kell fúrni a falra (képek, festmények), akkor kit is hívjak segítségül? Meg ilyenek.

Szóval, semmilyen tekintetben nem unatkozom. Továbbra sem. (.Ha-ha-ha!) Csak úgy megjegyzem, bár gondolom, előző írásaimat olvasva ez eszébe sem jut senkinek. Ha-ha-ha!

Büszke lehetsz magadra! – jelentette ki az egyik kolléganőm, akivel reggel beszélgettem. Már nagyon régóta nem váltottunk egy mondatot sem. Most jóval többet.

Meséltem neki a dolgaimról, és egyszer csak jött a fent idézett mondat. Csak pislogtam pár másodpercig. Hirtelen nem tudtam, mire érti. Látva értetlenségemet meg is magyarázta: hát, ami mindent elértél eddig önerőből, meg amit mindent felvállalsz, hogy helytállj.

Szerintem nem volt túl meggyőző az a válaszom, hogy igen, büszke vagyok magamra. Mert számomra mind magától értetődő, amit tettem, teszek.

Én inkább mást csodálok, hogy mi mindenre képes, amire én nem. (Elsősorban azért nem, mert engem nem is érdekel a dolog, de legalább elismerem a munkát és erőfeszítést, amit belefektet.)

Szenvedély. Csodálom azokat az embereket, akik szenvedéllyel végeznek feladatokat. Bár töménytelen munkát és időt beletesznek, még sem érzik azt, hogy ez áldozat lenne részükről.

… hogy nem kelek órára, és általában 9 órát alszok. Van, hogy többet.

Szeretem, hogy ébredés után félkómásan iszogatom a meleg, hosszú-hosszú kávémat csekkolva a neten, történt-e bármi is, amíg aludtam.

Aztán szeretem, hogy a szokásos reggeli futásom után nem kell rohannom, hanem akad legalább egy félórám, hogy kipihenjem az edzést. Élvezem, hogy a testem még zsibog a futástól, érzem, ahogy csendesül le, ahogy múlik a viszonylagos fáradtság.

És szeretem az estéket is, mikor elalvás előtt egy-másfél órával már bebújok a takaró alá, és nézek valami sorozatot, vagy olvasok.

Szeretem, amikor nem kell sehova rohannom.