Szombaton futottam egy hosszút. Terepen. Majd 3 és fél órás volt a kiírt edzés.

Azért is jó az ilyen hosszú futást terepen megoldani, mert igazából ennyi aszfaltot nem tudok keríteni a környéken. Mindenképpen autóúton kellene futni településeken át, illetve között, vagy körben a városban kb. háromszor.

Inkább marad a terep, ha éppen nem zuhog. Szombaton reggel, délelőtt szép, napos idő volt, kellemes hőmérséklettel. Az utat előre megterveztem, nagyjából kiszámoltam, és pont úgy is lett.

Egy ilyen nagyobb lélegzetvételű futásnál, illetve mikor számomra ismeretlen terepen járok, elindulási van bennem némi félsz. A kétségeimet elhessegetem, nem hallgatok rá, inkább csinálom a dolgomat, és elkezdem az egyik lábamat a másik elé tenni, haladni előre. Ha nagyon nagy kihívásnak érzem a tervezett etapot, akkor szakaszokra bontom. Most is így tettem. Ha idáig elértek, akkor szuper, jöhet a következő szakasz, ami eddig tart, aztán ha azon az emelkedő megmászásával megvagyok, már csak el kell érnem amaddig, utána már csak egy lejtőzés, és hazakocogás. Valahogy így.

Közben pedig jöhetnek váratlan események: pl. gyönyörű kilátás a túloldali völgyre, vagy egy hatalmas, több tíz méterig tartó hangyainvázió a földúton (pedig pont pisilni akartam, így 500 méterrel arrébb mertem megállni, ahol egy darab hangyát nem láttam a földön), egy zsebkendőnyi megművelt föld a dombtetején, mellette egy otthonos vadászles. Átérve a másik dombvonulatra, már visszafele irányba egy kicsi Bambi és a mamája keresztezte utamat. Mama be a bozótosba, kicsi őzi pedig a turistaút másik oldalán álldogált bizonytalan lábain. Olyan óvatosan közelítettem (legyen egy közeli, normális fotóm (videó is lett!) a kicsiről, illetve meg ne ijesszem), hogy a csigák gyorsabbak voltak nálam. Közelbe érve, a mama tipródását hallottam a bokorból. Sajnos, csak közöttük tudtam elmenni, de akkor már gyorsabban szedtem – gyalogosan – a lábaimat. Reméltem, hogy a mama marad, nem hagyja ott a kicsi gidát. Száz méterrel arrébb már mertem futni, és tempóztam is, mivel irányomból fújt a szél. Az ember szagot arra vitte. Több, mint két órás futás után pedig van szagom.

Ez a gidás élmény feledtette a fáradalmaim egy részét (pihentem is, persze), de azért közeledve azt utolsó emelkedőhöz már éreztem, bizony fáradok. Aztán az utolsó lejtőn is egész tűrhető iramban lecsorogtam, majd 10-15 perc laza futással befejeztem a hétvégi hosszú futásomat.

A következő nagy etapom a szülinapomon lesz. Egyelőre terepes futást tervezek. Már ki is néztem egy lehetséges útvonalat. Háztól házig.

Oké, van ez a PMS dolog. Lánykoromban nekem totálisan elég volt, hogy a menstruációm első napján vagy a negyediken (így pontosan) nagy valószínűséggel (100-ból 99-szer) begörcsöltem. Eleinte türelmesen átvészeltem, hol így (iskolában tanórán üldögélve csendesen szenvedve), hol úgy (otthon fekve, összegömbölyödve csendesen szenvedve), majd volt, amikor már fájdalomcsillapítóval időben megelőztem a fájdalmakat.

Az utóbbi pár évben, gondolom, a változó kor közeledtével (vagy már benne vagyok), a PMS megmutatja a foga fehérjét. Minden alkalommal valami mással kedveskedik. Ha mázlim van, csak egy szimpla világvége hangulattal kb. egy napig.

Most már lassan egy hete sötéten látom (hullámokban) a világo(ma)t, olykor a hasam alja is fájdogál. Mindennap azt hiszem, na, ez az a nap, de aztán semmi. Mára feladtam. Most inkább szurkolhatnék azért, hogy vasárnapig kibírja a szervezetem, mert szombaton 3 és fél órás futásom lesz.

Legszívesebben befeküdnék az ágyba, hiszen a home office tán ezt is megengedné. Az ágyban is dolgozhatnék ölemben a laptoppal. De nem. Már a takarítottam a konyhában, várom, hogy lejárjon a második mosás, és teregessek, és ebédet is kéne lassan főzni.

Szóval, állok a konyhaasztal előtt, a megmagasított munkapulton laptop, és pötyögök rajta (most egy posztot, de aztán csinálom a munkámat).

Tudom, van némi mazochizmus bennem….

Nem túl sok olyan évet, hónapot, hetet, napot, vagy akár pillanatot tudok felsorolni az eddigi életemből, amikor tökéletesen elégedett voltam az alakommal.

Most, az elmúlt két hónap összességében inkább pozitívan hatott rám (értsd egy-két plusz kg – többről nem vagyok hajlandó tudomást venni), főleg hastájékon. Lassan a változó kort is okolhatom mindezért.

Sajnos, megszoktam nézni azokat a videókat, amit az edzésekhez készítek. Ennek nyomán múlt hét óta, s leginkább e héttől komolyan odafigyelek az étkezésre. Bizonyos kor felett innen szép nyerni pár mínusz kg-ot.

A videók sajnos azt is megmutatják, mennyire leépült a felső testem (váll, kar, hát) izomzata, amiatt, hogy fájt a jobb vállam, és nem tudtam úgy erősíteni, ahogyan kellett volna. No, de ezen is változtatok! Úgy tűnik ugyanis, hogy a gyógyulás útjára lépett a vállam. Elkezdtem pár napja kitartóan masszírozni azt a izomterületet, ami szerintem sérült az eséskor. Valamint célzottan nyújtani. Azt tapasztaltam, hogy jobban alszok éjjel, és csak hajnal tájt kezdek forgolódni, helyezkedni a vállam fájdogálása miatt. Illetve, ha napközben erősítő gyakorlatokat végzek, már ez sem hat ki az éjszakáimra. Maradjon is így, illetve gyógyuljon meg.

Szóval, a futás, nyújtás kombó mellett nagyobb hangsúlyt fog kapni a felső testem erősítése is. Muszáj valami tartást faragni magamnak.

Ami a blogírást illeti. Odáig már többször eljutottam, hogy beléptem a wp-be. Aztán ennyi. Ja, nem. Volt olyan alkalom is, amikor meg is írtam egy bejegyzést, aztán maradt vázlatnak. Ott is hagyom.

Azt nem mondom, hogy unalmas az életem. Csinálom a dolgaimat. Néha listát is írok a teendőkről, mert így valahogyan jobban haladok.

Az elmúlt hét legjelentősebb eseménye az volt, hogy kicseréltettem a zuhanykabinomat egy újra.

Másfél hete vasárnap arra érkeztem haza, hogy úszik a fürdőszoba, mert egy hatalmas repedés van az akril tálcán. Eddig repedezett, de azok nem lyukadtak át, meg leragasztóztam őket. Na, ez egy kész lefolyó volt. A semmibe. Szóval, a repedésre széles ragasztószalagot tettem rá.

A nehezén, azaz a szakember keresést a párom intézte. Nekem. Mert ez számomra általában a legfőbb akadály ilyen ügyekben. Innentől kezdve már ment minden a maga útján. A szaki megnézte a lyukat, és kimondta a verdiktet: csere.

Webshopból azonnal rendeltem az új zuhanykabint, és pár nap múlva érkezett is. Persze előre nem jelezte se a bolt, se a fuvarozó, hogy mikor érkezik. Én abból tudtam, hogy a gyermekeim ablaka tárva-nyitva éjjel-nappal, és hallottam, ahogy tolat egy teherautó alatta. Kinéztem, és mondtam is nekik: tuti, a zuhanykabin érkezik. Egy perc múlva csörgött a mobilom.

A kisebbikkel felcipeltük a két dobozt, aztán hívtam is a szakit, mikor jön beszerelni, kicserélni. A vasárnapot áldoztuk erre.

De csak délig, mert szétszereléskor kiderült, miért is repedt szét az akriltálca. Hát, nem volt kemény, masszív talajra téve. Így szépen a beázások során szétmállott, így egyre jobban mozgott, egyre jobban repedt. Meg kellett oldania a szakinak a megfelelő aláburkolást. Mivel járólapozást hirtelenjében nem tudtunk intézni (se ő, se én), így más okos megoldást talált ki. De annak is volt száradási ideje. Így másnap délután folytatta a beszerelést.

Megcsinálta, ügyesen. Csak másnap telefonáltam rá, hogy bakker, újfent van valahol lik, mert vizes a padló a fürdőben. Jött, ragasztott. Persze, a víz úgy is utat talál magának bármerre, ahogy még a szakember sem gondolná, hogy menni fog.

Na, de a lényeg, hogy már oké az új kabin is.

Adhatom el nyugodt lélekkel a lakást. Majd.

Egyébként meg vagyok, létezem, dolgozok, edzek, hétvégén két végéről égettem a pihenés (láblógatás) gyertyáját a futások és egyéb teendők után.

És a nagy sorozatnézés parti után, mellett olvasok is. Szoktam azt is, na.

Van úgy, hogy annyira fed-up vagyok valamivel kapcsolatosan (pl. zuhanytálca szétrepedése és emiatt a fél fürdőszoba elázása), hogy nem érdekel, mennyibe kerül, csak javítsák meg, cseréljük ki, vagy legyen végre megoldva a problémám.

Egyszer azt olvastam, hogy a vizesblokkban történt gondok azok a házi gazda (-asszony?) érzelmi problémáira utal. Van nekem olyanom?

Tegnap megcsapott annak a gondolatnak a szele, hogy egyszer vége lesz a home office-nak, és újra az irodába kell bejárni dolgozni. Kirázott a hideg.

Szombaton pedig újra hasra estem, újfent terepfutás közben, s persze lejtőn, hogy a lúd legyen kövér. Az, ami végre nem fájt (baloldali hátsó valamelyik izma), újra megfájdult, mivel azzal az izommal (is) fékeztem az esést. Még a futásom legelején voltam, s mivel egyéb sérülést nem szenvedtem, mentem tovább. Bár egy ideig azon értetlenkedtem, hogy a túróba tudom kétszer egymás után megcsinálni ugyanazt egy héten belül. Nem az esést. Hanem a gyógyulóban levő izmot újfent ledarálni.

Szépen végighaladtam a tervezett útvonalon. Már csak 2,5 km lehetett a terep részből, mikor egy erősen kátyússá száradt részen a bal (!) bokám kibicsaklott. Nagyon nem foglalkoztam vele, mert az ízületeim, szalagjaim eddig nagyon jól bírták a kiképzést, soha nem volt egy ilyen akcióból gondom. Néhány méter megtétele után fájdalom mentesen haladhattam tovább. Csak azzal törődtem, hogy a bal hátsóm bírja-e, illetve ne tévedjek el ott, ahol már korábban is, és persze, most is sikerült.

Végül csak hazaértem, az utolsó pár száz métert gyalogolva, mert lejárt az edzés időm. Meg egyébként sem szeretek aszfalton terepcipőben futni. Ház előtt lenyújtottam, itthon lezuhanyoztam. Majd pár percre (evés miatt?) leültem. A felállás után már fájdalmas volt a lépés a bal lábamra. Boka tájon.

Gyorsan előkaptam a hengert, a flossing szalagot, és lekezeltem. Fényéveket javult. De a vasárnapi futást egy az egyben elengedtem. Aztán, hogy gyorsabb legyen a regenerálódás, még kinez tapaszt is ragasztottam rá.

Ma már simán állok rajta. Igyekszem tornáztatni, terhelgetni. Nem vagyok híve a túlzott kímélésnek ez irányú tanulmányaim alapján. A szombat délutánt erre szántam. Elég is volt. (itt tanácsolom, hogy nyugodtan lehet a sérült ízületeket, izmokat tornáztatni, óvatosan terhelni, masszírozni, hengerezni, és nem jegelni – hacsak nem gyulladt, de akkor sem közvetlen bőr érintéssel -, mindig csak addig, amíg kellemetlenül nem fáj.*)

Az edző könnyített a heti edzéseken. De holnap már futok. Ma persze jógáztam. Meg igyekszek állva dolgozni (mert itthon ezt is meg tudom csinálni).

Szóval, itthon jó, még akkor is, ha néha hasra esek.

*és persze itt felmerül az, kinek mekkora a fájdalomtűrése. Pl. nekem egész nagy, ha tudom, hogy fájni fog a művelet. Volt, hogy egy masszőr a vacakoló jobb vállamat nyújtotta, ami nem volt túl kellemes érzés. Utána kérdezte, mit éreztem. Mondtam, hogy fájt. De hát miért nem szóltam, kérdezte. Neki nem mondtam, hogy ez piti ahhoz képest, amit a lábaimban érzek 50-60 km futás után.

Nem aggódom a jövő miatt. Nem számítok semmire. A változás egyébként is törvényszerű velejárója az életnek. Az a kérdés, hogy én hogyan reagálom le.

Ez most olyan, mint egy hosszú futás (maratonnál többre gondolj!). Egy van a fejemben, a sejtjeimben: a célbaérés szándéka. Megtervezem, hogy erre-arra, ezen-azon az úton fogok futni, ezt és azt fogok közben fogyasztani (enni- és innivaló, egyéb frissítők). Átgondolom, mi várhat rám (emelkedők, lejtők, egyéb kihívások), hol lesznek a frissítő- és ellenőrző pontok, amiken így vagy úgy fogok frissíteni, tenni. Figyelem az időjárás jelentést, mert nem árt, ha tudom, mire számíthatok, hogyan öltözködjek, milyen cipőt húzzak.

Ha megkérdezik, milyen időt, tempót tervezek, széttárom a karjaimat: tervek és elképzelések vannak, de “who knows?”, 50-60-70 és felette kilométer alatt bármi megtörténhet. Az edző előírja majd a pulzusszintet, amihez tartom magamat, és a többi közben alakul.

Kitartás, odafigyelés, rugalmasság, elfogadás és pozitív hozzáállás.

Most is lépésről lépésre haladok. Terv van, elképzelés van, és éppen aktuális kihíváshoz való alkalmazkodás, és a lehető legjobb verzió szerinti alakulásban való hit.

Vagy valami ilyesmi.

Tudom, hogy egyes nációnak, illetve kevésbé értelmes embernek nehéz megállni, hogy fizetéskor (segélyutáláskor), valamint a húsvéti hétvége (boltbezáráskor) ne csináljon családos nagybevásárlást valamelyik élelmiszeráruházban.

És most már tudom azt is, hogy a csekély értelműeknek nagyon nehéz azt is felfogni, hogy ha nincs rajta a ki-beb@szott arcmaszk, akkor mindenkitől (leginkább saját magától kellene!) tartsa a kért 2 méteres távolságot.

Tegnap délután fél hat körül lemerészkedtem a Tescoba ezt-azt venni, mert ideje volt. Szóval, beálltam a valóban okosan kitalált sorba az üzlet előtt (a sok birka miatt csak meghatározott számú embert engedtek be, hála a jó égnek!), és néhány perc után be is engedtek. Rajtam maszk és cérnakesztyű (egyelőre nem púposkodok gumikézfedőben).

Benn a boltban döbbenetesen kevesen viseltek maszkot. Oké, mondom, teszek rá, hogy őket mennyire nem érdekli a dolog. Én próbáltam a maszkban(!) tartani mindenkitől a legalább egy méteres távolságot, és ha bemászott a kib@szottul megpakolt vásárlókocsijával az aurámba, türelmesen megálltam, elfordultam vagy hátráltam.

Akin maszk és kesztyű volt, látszott, hogy az értelmesebbje közé tartozik. Ők megértik, hogy senkinek sem jó, ha terjesztjük a vírust.

Mára, ha nem számítom az idősekotthonában történt 100 fő körüli megbetegedést, 100 felett lett azoknak a száma, akik betegek lettek.

Gyanítom, ez a szám a következő két hétben gyönyörű szépen megugrik, köszönhetően a múlt hétvégén a szabadba kiszabadult gyenge felfogásúaknak és a húsvéti nagybevásárlást maszk és kesztyű nélkül elkövetőknek.

Én is kijárok futni. Ezt tény. Reggel 5:30 és 7:30 közötti időben, lehetőleg a kevésbé forgalmas és népes területekre. Most már világos van, mehetek arra is, ahol alig van ember. És terepre is egyedül megyek, olyankor, amikor alig futkorásznak odakinn.

Napközben dolgozok, vagy itthon tesznyülök, mert végre legálisan megtehetem. Most szerencsére rákattantam az olvasásra. Az elmúlt hetekben két könyvet is felmorzsoltam (Frei Bábelét, Cheryl Strayed Vadon c. könyvét, és most egy svéd írónőtől olvasok egy krimit –
Camilla Läckberg: A boszorkány. Az első 100 oldalt pillanatok alatt ledaráltam, annyira leköt, pedig még nem is pörögnek az események.) Emellett mikor itthon vagyok, igyekszek sokat nyújtani, és veszem fel heti egyszer vagy kétszer az edzővideókat a munkahelyi csapatnak, egy szóval erősítek is.

Még nem unom.

Az lesz fura, mikor szabin leszek a HO-ból. Mert azt is ki kell vennünk. Hát, egyelőre azokra a napokra tartogatom, mikor a párommal szeretnék lenni.

De jó lenne a tavaszi nagytakarítást is megejteni. Ahhoz pedig jó lenne, ha a gyermekeim nem lennének itthon. Mehetnének az apjukhoz, de nem tudom kirobbantani őket innen. Pedig muszáj lesz.

Úgyhogy most jól kipuffogtam magamat a bejegyzés elején. Kellett.

Azt mondják, hogy a vírus mizéria után sok minden megváltozik. Kihat ez a világgazdaságra, a társadalomra, az egyes emberek életére. Nem tudom, mennyire hat ez az emberek gondolkodására, de gyanítom, ennél nagyobb “csapás” kell, hogy történjen.

Vajon jobban megbecsülik-e ezek után az emberek a szabadságukat? Azt, hogy szabadon mozoghatnak? Az egészségüket? Vajon hajlandóbbak lesznek-e életmódváltásra, hogy javuljon az egészségük, ellenállóbb legyen az immunrendszerük, hiszen az nagyon sokat jelent egy ilyen vírusjárvány idején (mert ugye nem ez lesz az utolsó)? Vajon hajlandóak végre felelősséget vállalni magukért és leginkább másokért? Értem itt azt, hogy a helyett, hogy mérsékelnék a köztereken, a látogatottabb helyeken a kinnlétet, így minél kevesebbet érintkezni, közelében lenni másoknak, tesznek erre nagy ívben, és most is ugyanúgy mennek – baráti társasággal – piknikezni, sétálni. Maszk és kesztyű nélkül mennek boltba és egyéb ügyeket intézni. Lehet, hogy ő nem lesz beteg, de bárkit, aki veszélyeztetettek közé tartozik, megfertőzhet. (A kijárási korlátozás célja nem (csak) az, hogy mi ne legyünk betegek, hanem az, hogy másra ne ragasszuk rá a vírust, ha esetleg hordozók vagyunk. S nem mellesleg, hamarabb vége lenne a “Maradj otthon!” időszaknak, és a gazdaságban is mérsékelni lehetne ezzel a kárt, ha komolyan vennék azok, akik perpillanat nem teszik.)

Magam is eltöprengek azon, hogy min kell változtatnom, hogyan hat ez az én életemre, gondolkodásomra.

Részben introvertáltként nem izgat, hogy kevesebbet mehetek ki a lakásból, home office-ban dolgozom. Egyelőre nem érzem magam semmiben korlátozottnak. Futni lehetőleg korán reggel megyek a városban, hétközben. Hétvégén pedig terepen is az elsők között futkorászok, és csak nagyon kevés emberrel találkozok.

A félelem nem kerített hatalmába, továbbra is hiszem, hogy nem leszek komoly beteg, még akkor sem, ha a vírus valamennyire legyűri a szervezetemet. S nem az elbizakodottság beszél belőlem.

Úgyhogy kíváncsi vagyok, mit tanulhatok mindebből, min kell változtatnom, hogy az életem még jobb legyen ezek után.

Lassan két hete HO. Még egyelőre bejön nekem. Majdnem a szokott időben kelek, elmegyek futni, vagy éppen nyújtok (a héten két edző videót is felvettem a hozzám tornázni járók kérésére), aztán jöhet a munka. Közben, ha van időm, csinálok valami házimunkát, vagy ebédet főzök.

Amiből leginkább elegem van, a reggeli mínuszokból. Abból, hogy úgy kell még mindig beöltöznöm, mintha tél lenne. És fura módon mostanában mindig hét közben, amikor a magas pulzusos intervallumos futások vannak, akkor van lábat is lefagyasztó mínusz.

De ez van. Majd lesz döglesztő meleg is, mikor egy kis hidegért esedezem.

Ami örvendetes, hogy a köhögésem egyik napról a másikra elmúlt. Maradjon is így.

Bebizonyosodott számomra, amit eddig sejtettem, hogy introvertált vagyok. Van persze bennem egy extrovertált vonulat is, hiszen nem esik nehezemre kiállni emberek elé, és edzést tartani, és itt van ez a blog is. Viszont könnyű számomra nem menni sehova. Ezt eddig is tudtam, csak nem adtam neki nevet. De most divat ezt megnevezni.

Szóval, ebben a hivatalos bezártságban nincs nehézség eddig. Persze, el kellett ereszteni a terveimet a házvásárlást illetően. Meg akarom várni, mekkora lesz a gazdasági megborulás, és ez hogyan hat az anyagi helyzetemre. Bízom abban, hogy minden a legjobban alakul számomra, számunkra.

A kisebbik gyerekem is jól elvan itthon. Szorgalmasan (!) készül az érettségire. Becsülöm az önszorgalmát és akaraterejét. Le a kalappal előtte! A nagyobbik jobban meg fogja szenvedni a “nem mehetek sehova”, “nem haverozhatok” részt. Hát, marad az online társasági élet számára is.

Pont ezen mosolyogtam magamban. Most legálisan tesznyülhetünk itthon. Legálisan nem lehet lelkiismeret furdalásom azért, mert egy hétvégét a lakásban töltök (kivéve a futást), és csak olvasok, sorozatot és filmet nézek felváltva. Vagy ha együtt vagyunk a párommal, akkor nyugodt lélekkel tölthetjük az adott időt kettesben, nem menve sehova. Vagy csak sétálni a környéken.

Fura, még ehhez is hozzá kell szoknom. Mármint ahhoz, hogy nincs lelkiismeret furdalásom emiatt.

A többi már rajtam múlik, hogy milyen, számomra hasznos tevékenységet csinálok – itthon.

… nem esik nehezemre. Egyébként is hajlamos vagyok az otthon dekkolásra. Csak néha jön rám a mehetnék. Egyelőre erre megfelel a futkározás.