Bár ötödik osztályos koromtól sporttagozatos voltam négy évig, ahova felvételivel kerültem, soha nem jeleskedtem a sportnak semmelyik ágában. Volt heti 7-8 óra testnevelésóránk, s azon kívül heti 2-3 délutáni edzés. Egy darabig. Aztán már csak a jobbaknak akart a tesitanárnőnk tartani edzést délutánonként. A “jobbak” kategória rám sem vonatkozott.

Tény, hogy ez rosszul esett. Tény, hogy otthon elmondtam, hogy nem kell mennem edzésekre, bár én szeretnék. Anyám pedig bement a suliba, és rábeszélte a tesitanárt, hogy járhassak én is edzésekre.

Szerintem a tanárt is meglepte, hogy én szorgalmasan jártam tovább edzésekre, annak ellenére, hogy nem vitt versenyekre, ergo sok értelme nem volt, hogy az emelt órák mellett még délután is ott legyek (főleg, hogy én laktam a legtávolabb az iskolától 20-25 perc gyaloglásra).

Egyszer nevezett be egy futóversenyre, mert mást nem tudott küldeni. Már nem emlékszem, mennyit kellett futni. Csak arra, hogy esős idő volt, és a korosztályomban csak 6 lány futott. Mivel semmi tapasztalatom nem volt a futóversenyek terén (erőbeosztás, stb), mikor elstartoltunk, én rákapcsoltam, mintha ezen múlna az életem, s futottam és futottam. Nagyon széthajtottam magamat, a végére szerintem lesavasodtak a combizmaim, és alig kaptam levegőt. De hat lányból a harmadikként értem célba. Az lett az első érmem. Futásból.

Sosem voltam gyors futó. Mindig utáltam, mikor sprintelni kellett. De ha beálltam egy kényelmes tempóra, akkor kifutottam a világból is. Ezért is találtam felnőtt futóként hamar a hosszútávokra. Egyet még nem tudtam megszokni: ha sokáig futok, akkor előbb-utóbb az fájni fog. Ha csak maratonra kondícionálom magamat, akkor az fog fájni. Ha még hosszabb távokra, akkor az. Nem szoktam meg, de tudom, hogy így van.

Ezért, ha látok egy hosszútáv futót versenyen futni (küzdeni) a táv vége felé, akkor tudom, hogy nagy valószínűséggel már fáj neki. Pedig nem látszik rajta.

Ezért is csodálom a három hetes körversenyen résztvevő kerékpárosokat, akik a 100-200 km-es távjaikat tekerik le iszonyat tempóban akár szintemelkedésekkel, akár síkon. Egy nap is fáj, de amikor nap mint nap fel kell ülniük a biciklijükre azzal a tudattal, hogy ma is fog fájni, hát… Le a kalappal előttük! És még a külső nehezítő tényezőről, azaz az időjárásról nem is beszéltem.

Ma már nem tudok sokat futni. Másfél éve még ment. Elszokott tőle a szervezetem, és valószínúleg az sem használt, hogy sokat híztam.

Ma már sok értelmét nem látom, hogy le tudjak futni 20-30 km-t vagy akár maratonnál hosszabb távokat, de még emlékszem arra, milyen meditatív tud lenni egy pár óra futás után. Vagy végezve a futással: ah, ezt is megcsináltam!

Mostanában olyan riktán sikerül írnom, hogy legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit említettem már és mit nem.

Szerintem még nem írtam arról, hogy mennyire nem sikerült az egy hetes kiruccanásom a Kelet-Mecsek alján. Amilyen mázlim volt, természetesen akkor kezdődött az újabb elviselehetlen meleg idő, amikor a szabadságom is. Bár a hotel a legtökéletesebb helyen volt a túrázáshoz, a természetben járáshoz, én csak egy délelőtt erejéig tudtam magamat rávenni, hogy egy két órás gyaloglást (dombra fel és le) eszközöljek. Egy-egy nap túristáskodtam még a környéken. Sikerült megnéznem a Siklósi várat is, de Villányt csak úgy, hogy keresztül autóztam rajta. Mohács határában rögtön fel is adtam a városnézést, mikor megláttam az autó hőmérsékletmutatóját: 39 C fok. A többi időt olvasással és sorozatnézéssel töltöttem a hűvös szobában.

Úgyhogy meg is fogadtam, hogy bár leszek szabadságon nyáron is, de elutazni csak ősszel és tavasszal fogok, amikor nincs 30 C fok felett a hőmérséklet.

Tudom, az se normális, hogy ezen a hétvégén 10-14 C fok van odakinn, miközben egy hete még a 30 C fok elől bújkáltam. De őszintén szólva inkább ez, mint a 37-38 C fok.

A múlt héten, szeptember 6-án lett a blog 20 éves. Hát, ez már egy szám! Valamiben csak kitartó vagyok, bár olykor ritkán írok. Pedig szinte naponta megy a fejemben a leírandó gondolatok megfogalmazása, csak nem jutok el addig, hogy meg is tegyem.

Most is lenne több téma, amit szeretnék bepötyögni ide. Ha bőlére ereszteném, akkor jó hosszú bejegyzés lenne.

Talán lejött az írásomból, hogy az anyámmal nem vagyok a legjobb viszonyban. Pár éve hallottam az “anyaseb” szót. Hát, az nekem van. És sajnálatos, hogy 52 éves koromig sem sikerült még begyógyítanom. Lassan egy éve, hogy újra fellángolt, amikor is együtt töltöttem vele egy hetet. Úgy kibillentett az egyensúlyomból, hogy azóta sem sikerült lelkileg talpra állnom. Az utóbbi években kifejezetten félek felismerni magamban azt, hogy mit tanultam el tőle gyerekkoromban. Rémes felismerés az, hogy úgyanazt csinálom, mint ő: egy másik emberrel szemben mennyire kritikus tudok lenni. És még nem is kell semmi rosszat elkövetnie ellenem, hát még, amikor igen.

Itt van például az új kolléganőm. Mivel nem úgy nyitott felém, ahogy szerettem volna, ezért elkezdtem látni benne az összes hibáját (ami számomra az, vagy idegesítő). Ez a hét pedig, amikor helyettesítettem, mondhatni az i-re tette fel a pontot. Kiderült, hogy alapvető dolgokat nem tud (a hajam égnek állt párszor), nekem kellett a hibákat helyrehozni, korrigálni. A főnököm számára is világos lett, hogy itt bajok vannak. De nagyon óvatosan szeretné tudtára adni, hogy hibákat követett el. Utálom a mismásolásokat, én kereken (nem ledorongolva) mondom majd el neki, hogy az alapoktól kell újra átvennünk az egészet (a kereskedelmi alapokat). Meg ha nem biztos valamiben (nem csinált még olyat), akkor legyen szíves megkérdezni engem, mielőtt bármit is csinál.

Továbbhaladva a témákban: a nagyobbik gyerekem augusztus vége felé egyszer csak beköltözött hozzám, mivel nem kapott kolit. Én csak örültem neki, bár csak picivel többet látom, mint mikor kolis volt. Erre tegnap délután azzal hívott fel, hogy adjak kölcsön neki 160 ezer forintot, mert az egyik barát(nő)jével kivesznek egy albérletet a 8. kerületben. Így csak félóra lenne az út az egyetemre, meg a koliba, ahol az összes szabadidejét tölti most is. Úgyhogy jött, látott, és megy is. Egyébként meg szakot váltott. Villamos mérnök helyett üzemmérnök informatikus (BProf) lesz, ha végre befejezi az alapképzést.

Ha már gyerekek: a másik, a kisebbik pedig külföldi ösztöndíjat nyert egy félévre Finnországba. Meg is van, hogy hova megyek jövő tavasszal….

Hétfő reggel pedig viszem javításra az autótó. Sok pénzemben lesz, de ez van.

Ja, és akarok egy macskát.

Míg tegnap azt hangoztattam (tudatlanként), hogy elsősorban azért tartom rossz dolognak, hogy az autómban kár keletkezett, mert macerásnak tartom szervizbe/karosszérialakatoshoz vinnem.

Ma reggel után már hozzáteszem, hogy a “felesleges” pénzkiadás sem hiányzik. Megnyugtatott a szaki, hogy bontott vagy utángyártott alkatrészeket (első lökhárító és egy db lámpabúra) nem egyszerű beszerezni, a gyári pedig drága. És még nem számolta a fényezést és a munkadíjat. Mondogatta, hogy keresek én is a neten, s ha találok, rendeljem meg postán. Hát, őszintén szólva ennyire nem erős a műszaki vénám….

Nem tudom, mikorra lesz kész. Abban reménykedem, hogy még október elejéig, mert akkor szükség lenne rá: vagy a szokásos észak-keletre való utazásra, vagy éppen a másik irányba mennénk kb. ugyanennyit.

Hát, már egy ideje akarok írni, és elsősorban a tartós melegről szerettem volna nyígni, ami a két hetes szabadságomat is befolyásolta. Mármint azt, amit tudtam, képes voltam, vagy hajlandó voltam csinálni abban az extrém melegben.

De most a legfrissebb történéssel kezdem az írást. S ha jól belegondolok, ebben is szerepet játszik a meleg. Mert ha nincs 33-34 C fok napközben, és ha a 3-as metró vagonjaiban nem lehet gutaütést kapni délután (hazafelé) a szintén 30 C fok feletti, fullasztó hőségben, akkor nem autóval akarok e héttől járni munkába – még mindig -, hanem visszaváltok tömegközlekedésre.

Mondhatni alig indultam el otthonról (edzeni voltam ma reggel, a teremből egyenesen mentem volna dolgozóba, de akár otthonról is indulhattam volna), máris balesetet okoztam. Sávot akartam váltani, s bár tudtam, hogy mögöttem a külsőben nem jön senki, mégis hátra néztem, hiszen az az előírás. No, most nem kellett volna. Ugyanis annak a sávnak a forgalma, miből ki akartam menni, hirtelen megállt, míg én a fejemet forgattam. Mire visszafordítottam a fejemet, csak azt láttam megdermedve, hogy rohamosan közeledik a már előttem álló taxi hátsója. Annyira sem volt időm, hogy a fékre lépjek.

Volt az a végtelennek tűnő másodperc, amikor tudatosult bennem, hogy ez bizony bumm lesz, és már nem tudok ellene mit tenni, így hát hagytam megtörténni. A taxis lehúzódott, majd én is utána, aztán biztos helyre leparkolva mindketten felmértük a kárt. Természetesen az én autómon (szerintem) nagyobb a sérülés (lámpabúra törés, miegymás), de mivel én okoztam a koccanást, én vállaltam a kárbejelentést.

Miután adatokat, telefonszámot cseréltünk, inkább hazafelé vettem az utamat. Elment a kedvem az autózástól. Meg hát nem tudom, a külső nyomok milyen belső sérüléseket takarnak.

Szóval, vettem újra bérletet, és betömegközlekedtem a munkahelyre.

Sikerült feladatot csinálni magamnak így kora őszre. Hurrá.

Közvetetten megtapasztaltam, milyen úgy elítélve lenni mások által, hogy még meg sem mutathattad nekik a saját verziódat (ahogyan valóban történtek a dolgok).

Ha ez éven nem is volt szervező a gyerekem, de most is ott volt a GT-n, csak más minőségben. Bántotta őt a sok alaptalan támadás és igaztalan vád, még akkor is, ha felemelt fejjel viseli. Leginkább az fáj neki, hogy csak nagyon kevesen akarják tudni a valóságot, a többiek csak elmerülnek a vádaskodás és szidalom mocsarába (kognitív disszonancia).

Mivel én ismerem az ő verzióját (a saját GT-s élményei elmesélésétől kezdve), át tudom érezni, mit élhetnek át azok a diákok, akik évről évre megszervezik (önkéntesen) a gólyatáborokat, belefektetnek több száz óra kemény melót, hogy egy jól szervezett, pikk-pakk lezajló tábort hozzanak össze 350-450 gólyának. (És itt kiemelném a számokat! – melyik felnőttember vállalná, hogy 4 napon keresztül gardíroz ennyi tinédzsert, akik kikerülve a gimiből azt hiszik, hogy övék a világ, bármit megtehetnek?!) Ezek az egyetemisták (másodévestől kezdve) a saját szuper JÓ gólyatáboros élményeik, emlékeik miatt szeretnének hasonló szuper JÓ élményt adni az új gólyáknak. Erre készülnek hónapokon keresztül, tesznek bele temérdek energiát. Már a GT előtt 5-6 nappal csak ezzel foglalkoznak. Memorizálják az információkat az egyetemi karról, a szabályzatot, majd levizsgáznak belőle. Teszik ezt azért, hogy ha a táborban kérdzenek tőlük az új kollégák, akkor tudjanak válaszolni. Már pár nappal előtte felveszik azt az életritmust, ami a táborban is lesz, már elkezdenek egymás között magázódni, ahogy majd a gólyákkal is fognak. Olyan szervezettséggel és odafigyeléssel rendezik meg ezt az eseményt, hogy sok eseményszervező iroda megirigyelhetné.

Fennakadt az emberek azon, hogy nem vihettek be óvszert a táborba a táborozók. Ez így nem volt igaz. Be lehetett vinni mindig is, csak esélyük sem volt, hogy használják, mert a szervezők árgus szemekkel figyelték a kialakult párocskákat, és még időben ellehetetlenítették a folytatást (már csak azzal, hogy megjelentek mellettük).

A szervezők mellett van profi biztonsági szolgálat (ők “motoztak” – azaz megkérték a gólyákat, nyissák ki a táskáikat, stb. A szervezőknek erre joga nincsen, csak a biztonságiaknak.), egy profi egészségügyis (ez éven egy mentőorvos volt), aki ellenőrzi és őrzi a gyógyszereket, és ha valaki rosszul van, nyilván segít rajta.

Nem véletlenül és kib@szásból dobatják ki a romlandó ételt a bejáratnál: nincs hűtő a szobákban, így a nagy melegben egy parizeres szendvics is megromolhat egy nap alatt, és okozhat ételmérgezést. Az egészségügyisnek és a szervezőknek tudniuk kell, hogy csak egy elszigelet esetről van-e szó, vagy számítaniuk kell arra, hogy az egész tábor rottyon lesz; azaz a gólya a saját kajájától lett-e rosszul, vagy a táborban felszolgált étel miatt.

Igyekeznek mindenre gondolni, és minden tábor után elemzik a gólyáktól kapott visszajelzések és a saját tapasztalataik alapján mit kell változtatni, miben javulhatnának.

Temérdek tisztáznivaló van ez ügyben, de tudom, hogy az emberek nagy részének hiába mesélnénk el a teljes sztorit, a kognitív disszonancia miatt ragaszkodnának a saját “remek” verziójukhoz, hisz az táplálja a negatív érzéseiket. Nem véletlenül van ott ez az ország, ahol. Sajnos.

Szomorú és elkeserítő azt látni és tapasztalni, hogy az emberek nagy része, és köztük vannak értelmes, tanult emberek is, nagy ívben tojik arra a gondolatra, hogy “hallgattassék meg a másik fél is“.

Tudom, tudom, önző az ember, és a saját “igazságát” (véleményét, ítéletét) tartja elsősorban igaznak. Nagy ritkán eszébe jut, hogy hátha nem így van, talán létezik egy másik “igazság” is. Nagy ritkán.

Anno, mikor a gyermekeim az oviból vagy iskolából úgy jöttek haza, hogy “csúfol ez a gyerek”, vagy “azt mondta rám a másik”, akkor megkérdeztem: Szerinted is ilyen vagy olyan vagy? Nem? Akkor hagyd rá. Te tudod, hogy nem így van, ne állj bele, felesleges.

Nem tudom, akkor jól csináltam-e. Igaz, ma sem mondanék mást. Lehet, hogy azért, mert mára már én is megtanultam, hogy sokszor (sajnos) felesleges elmondanom az én verziómat, gondolataimat, véleményemet, meglátásomat valamiről, mert legtöbbször meg sem hallja a másik fél, vagy lesöpri, és tovább fújja a magáét. Ilyenkor képzeletben vállat vonok, és hangosan csak annyit mondok: Igazad van. A másiknak pedig elég ennyi, és elégedetten zárhatja le a beszélgetést.

Szomorú, hogy hagytuk magunkat leszoktatni a békés vitázásról, amit lehet, hogy sokunk meg sem tanult, mert nem volt rá lehetősége. Ma a többség rögtön ráugrik egy témára, ami érzelmeket vált ki belőle, és önti magából a gyűlöletet, a haragot, a keserűséget, az ítéletet. Bele se gondol, hogy talán nem lát tisztán, vagy nem látja a teljes képet, vagy csak annak egy piciny szeletét.

Könnyű ítéletet mondani, lenácizni valamit vagy valakit, vagy szörnyű embernek tartani, de, úgy tűnik, nehéz MEGHALLANI azt, amit mondana saját védelmében.

Pedig …

… Audiatur et aitera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is.

(Seneca – Értelme, hogy meghallgatás nélkül senkit sem szabad elítélni.)

Eddig is tudtam, hogy nekem szükségem van a két teljes napból (vagy akár többől) álló hétvégére. Alvás, pihenés, és csak levés. A múlt hétvége, ami csodálatosan csak egyetlen vasárnapból állt, újra megerősítette. Igaz, kellett ehhez az előtte való fullos két-három nap is.

Csütörtök este egy teljes napos munka után munkavacsora a nagy főnökkel, majd pénteken és szombaton egy érdekes worshop, amit megspékeltünk egy péntek esti munkavacsorával. Hogy még izgisebb legyen a dolog, szombat hajnalban négy darab óra átalvása után én felébredtem, és nagy lelkizésbe csaptam magamban, így persze nem is tudtam visszaaludni. Szombat estére már voltam annyira fáradt, hogy utána aludjak 11 órát, és vasárnap kókadtan dőljek jobbra és balra kétszer is beszundítva.

Az vígasztal, hogy e hét végétől szabadságon leszek 2 hétig. Tehát lehetőségem lesz teljesen kialudni magamat. Az időjárás jelentést csak óvatosan nézegetem, mert egyelőre, úgy tűnik, megint kánikulát mondanak a jövő hétre, én pedig akkor töltök egy hetet a Mecsekben. Erre mondom én: Anyád! A szállodai szoba légkondis lesz, de odakinn legjobb esetben is csak a szél fog fújni a 36-37 C fokban. Hova és merre menjek, hogy ne kozmáljak oda?

Egyébként pedig rendületlenül járok az edzőterembe súlyokat emelgetni, mozgatni háromszor egy héten munka előtt. Még megvan a lelkesedésem. Általában magammal foglalkozom, de azért látok is ezt-azt. Például egy edzőhöz jár két, hozzám hasonló korú nő. Eltérő az alkatuk, de abban megegyeznek, hogy csak nem rég kezdhettek el sportolni. Különösen az egyikükön látszik. Az edzőjük egy fiatal srác, természetesen kisportolt testtel (és szemüveggel). Figyel rájuk, és ez nagy pozitívum. Azt viszont nem értem, miért ad nekik bonyolult kivitelezésű gyakorlatokat, amelyekhez szerintem már kell a jelentős testtudat. Egy-egy izomcsoport erősítését nagyon egyszerű gyakorlatokkal meg lehet oldani kezdő szinten. Aztán, ha már nagy a rutin (tudja, érzi, hogy éppen melyik izmára dolgozik), akkor lehet bevetni haladóknak szóló gyakorlatokat. Szerintem.

Az új kolléganővel nem vagyok előbbre. Persze, a feladatok, amelyek, úgy mond, nem személyre szabottak, ketté oszlanak, és most már nem mindig engem húznak elő a kalapból, mint egyetlen feladatmegoldót.

DE. És van egy ‘de’. Én nem ehhez szoktam. Lassan 30 éve dolgozok, és nagyrészt voltak közvetlen kollégáim, akikkel egy irodában voltam egész nap. Bár szeretek és tudok egyedül lenni, de a közösséggel sincs gondom. El tudok beszélgetni elég sok mindenről, és nagyon ritka az, ha én egy emberrel nem tudok mit kezdeni.

Ez a nő nálam 18 évvel fiatalabb, ergo a lányom lehetne. Mivel magam fiatalos vagyok, nem a megszokott középkorú nő, szerintem a korom nem okozna gondot, hogy egy szinte baráti viszonyt ki tudjak vele alakítani. De ő nem hagyja. Ha én nem szólok hozzá, akkor egész nap ülünk egymással szemben, és ő is csinálja (vagy nem) a dolgát, és én is. Azt hagyja, hogy beszéljek, főleg, ha sztorizok, és olykor ő is mond valamit erre. Sokszor olyan halkan beszél, hogy meg kell kérjem, ismételje meg, mert nem hallottam.

És bunkó. Még beszélek hozzá, ő pedig elkezd nézni valamit a monitorján és motyogni az orra alatt. Ergo, ignorált.

Tudom, nem lehet egy másik emberre rá erőszakolni a barátságot, dehogy egy kulturált munkakapcsolatot se tudjunk kialakítani, hát ez külön durva. Az irodában általában mi vagyunk ketten, és ugyanolyan munkapozícióban, tehát ha tetszik, ha nem, jóban kell lennünk. De ő egy picit sem törekszik erre.

Borsodi vagyok, és azt kell írjam így lassan 4 év pesti lét után, hogy bár szegényebb vidékről származom, de ott legalább még emberek laknak, akik még odafigyelnek a másikra. De itt Budapesten?! Nagy ívben tojnak a másik fejére. Ideje ezt is megtanulnom….

Van valami cuki bája, hogy a reggeli edzőtermi edzés után alig bírom a karjaimat tartani, bármit megfogni. Ma reggel hát, tricepsz, mell, bicepsz és has edzésem volt.

E héten az edzésterv szerint testrészenként 3-3 gyakorlatot kellett csinálni 15-20 ismétléssel és olyan súllyal, amivel az utolsó sorozattal már lefárasztom az adott izomcsoportot. Elviekben hat nap alatt dolgoztam volna minden testrészre kétszer, de én ezt leszorítottam három napra, így elég fárasztó volt. Mivel hétfőn és szerdán már letudtam a két lábedzést a többi izomcsoport megdolgozása mellett, mára csak a a fentiek jutottak. Köszi, puszi, csá! – mondja a bicepszem és a tricepszem, tehát valamit csak sikerült csinálnom.

Amúgy még mindig tetszik, hogy a terembe járok erősíteni. Most valahogy a futás nem vonz, mivel az utóbbi hetekben mindig csak melegben és párás időben tudtam futni. Tegnap végre egy kellemes 19-20 C fok volt némi szellővel, így csak a fáradt lábaimat kellett egymás elé pakolnom futóritmusban, és nem kellett megküzdenem a külső tényezőkkel, úgymint meleg és pára.

A héten az egyik régi futótársnő, akivel pár éve futottam egy UB kört hármasban, megkeresett, hogy jó lenne megismételni az akkori bulit. Hát, őszintén szólva jelenleg nem igazán tudom elképzelni, hogy én újra 75 km-t fussak. És nem is vágyok rá. Egyelőre az a célom, hogy újra élvezzem
a futást, és kikapcsolódás legyen, ne egy kötelező feladat, amit mindenképpen muszáj megcsinálnom nap mint nap.

Amúgy pedig végre kellemes hőmérsékletre hűlt ma reggelre a lakás. Időben, mert hétvégén megint kánikula lesz….

Soha nem élmény balesetet látni. Mármint az összetört járműveket, a helyszínelő rendőröket, a mentősöket, a tűzoltókat.

A bajbajutott, sérült embereket különösen nem.

Tegnap munkaügyben az egyik alföldi céghez autóztunk két kollégámmal. Még az utunk elején szólt a rádió, s benne a hírek az utinformmal, hol vannak lezárások, elterelések balesetek miatt. Nagyon nem figyeltem erre, mert nem én voltam a sofőr. De mint később kiderült, a kollégák hallottak egy balesetről, ami az útvonalunkon történt.

Egy félóra-óra múlva egy kereszteződéshez értünk, ahol letereltek balra egy párhuzamos útra, mert egyenesen egy kamion ütközött össze egy kisteherautóval. A helyszínt ponyvával takarták el, de nem eléggé. Láttam egy idősebb embert kiterítve az aszfalton teljesen meztelenül. Semmi horror, semmi vér. Nekem az bőven elég sokk volt, hogy a férfi ruhátlanul feküdt ott magára hagyva. Legalább egy fóliával leteríthették volna, hogy a kívülállók (lásd én!) ne láthassák. Talán ez a szokás, nem tudom. Ez nekem furcsa és tulajdonképpen felháborít. Tiszteletlenségnek érzem.

Muszáj lesz túllépnem rajta, de ismerve magamat, a feldolgozás folyamata alatt párszor még el fogom mesélni.

Az elmúlt bő egy hétben a fő fókuszom a hőség elviselése, azaz lavírozás a légkondicionált helyiségek között. Mivel a múlt kedden belefutottam egymás után két hűtés nélküli buszba, inkább autóval közlekedek a munkahelyre és onnan haza. A heti három futásból kettő hajnalra esik (22-25 C fok), így csak a vasárnap délelőtti nagy kihívás. Tegnap is csak 50-55 percet bírtam kocogni (elsősorban az árnyékos erdőben), aztán feladtam. Győzött a 30-33 C fokos hőmérséklet.

A szombati szülőkhöz való utazástól borzongtam. Sejtettem, hogy ez csak papíron egyszerű történet (légkondis autó, vastag falú kertes ház, természet közelsége). Még az autóút elviselhető volt, bár odafelé én voltam többször a napos felén, haza már felsős volt az ég, így csak a sima 30 C fok igyekezett melegíteni kívülről a járgányt.

Hiába vannak a szüleim kertesházának 40-50 cm vastag falai, az ablakokon lehúzott redőny, mégiscsak 7-8. napja tombol körülötte a kánikula. Ergo bent is a leghűvösebb szoba is 27 C fokos volt. Tikkadtan dőltünk jobbra és balra, próbáltunk valahogyan hasznosan tölteni az “együtt-időt”, de csak túléltünk. Én mindenképpen. A kertbe csak azért mentem olykor ki, hogy ott is legyek, és visszatérve mindjárt hűvösebb volt a ház.

A gyerekeimet biztattam, hogy nyugodtan töltsenek több időt az apjuknál, én várok rájuk a szüleimnél, de erősen megbántam. Anyámat hallgatni, hát… fárasztó és lehangoló. Szomorú és sajnálom, hogy így van. Igyekszek türelemmel lenni, de a sok negatív dolog végig hallgatása után legszívesebben eret vágnék magamon.

És persze megint “kedves” volt velem. Úgy vagyok a hízásommal, mint Cyrano. Én megállapíthatom, meg beszélhetek róla, de azért kutya rosszul esik, ha más is, különösen a szüleim valamelyike az orrom alá dörgöli. Mint most Anyám tette. Azóta nagy a szája, mióta ő jelentős súlyt vesztett az elmúlt egy-két év során. A gyomra olykor sztrájkol, így napokig nem bír enni, csak pár szelet piritóskenyeret. Ezzel az időszakos “koplalással” fogyott. Amúgy pedig mindig volt rajta 10-15 kg felesleg, mikor mennyi.

Én az előnytelenebb alkatot örököltem (valakitől a családból). Ha rám plusz kiló feljön, akkor vastagabb lesz a combom, nagyobb a fenekem, hájasabb a hasam, nagyobb a mellem. És pufibb az amúgy sem keskeny arcom. Ilyenkor szinte lehetetlenség egy normális fotót készíteni rólam, ahol ne látszanék debellának. Még így is elfogadnám magamat, mert csak olykor zavar, hogy van hasam. Leginkább az bosszant, hogy új ruhákat kell vennem (nagyobb méretben).

Amúgy pedig két hete járok az edzőterembe, és nagyon élvezem. Eddig minden alkalommal teljes testre edzettem testrészenként 1-2 fajta gyakorlattal. E héten elkezdtem követni egy réges-régen talált edzéstervet, ami 8 hetes, és hetente változik. Ezt már sok éve kipróbáltam, és éreztem, hogy hatékony. Ha az étkezésemet is sikerülne megreformálni, akkor talán még hájat is vesztenék, azaz kezdenének látszani az izmaim. Erre keresek megoldást. Mármint az étkezésre.

A hőség pedig mondjon le!