Macskamancival remekül vagyunk. Mindig akad valami újdonság tőle.

És persze vannak megszokott dolgaink. Példának okáért, szereti, ha délután és esténként odabújhat mellém aludni. Azaz nekem le kell feküdnöm az ágyra, hogy ő bevackolódhasson mellém nagy dorombolás közepette. Mondjuk, ez a téli estékre tökéletes is. Amúgy pedig ez a “szokásunk” az ellustulásomat erősíti.

Tegnap vettem neki egy kaparókartont, amihez egy kis zacskó macskamenta is járt. Először csak a korábban vásárolt spray-vel fújtam be a kartont, hátha az elég a cicának. Keresztülnézett rajta. Aztán rászórtam egy adag növényt. A macska odaballagott, elkezdett szaglászni a karton mellett, néha megnyalta a padlót, hozzádörgölte a fejét a kaparó szélének, aztán továbbállt. Kiment a bejárati ajtó mellé letett dobozhoz (ki akarom dobni), és megrágcsálta a fedelét. Mindez még délután volt. Mivel rá sem nézett egész este (aludt), így éjjelre csak a kaparófáját pakoltam ki szokás szerint a szobámból. Hiba volt. A macska úgy gondolta, hogy bebizonyítja, igenis, tudja, hogyan kell használni, így neki esett a kaparásnak hajnal negyed háromkor. Igen rosszul esett erre ébredni, és szegény macska nem értette, miért pattanok fel az ágyból, és rakom ki a kartont. Ha nem ugrik le róla időben, vele együtt tettem volna ki. Reggel (hajnalban) nem is jött oda hozzám rögtön törleszkedni…

Egy vicces kis momentum még tegnap estéről: tudom jól, hogy mennyire tart még tőlem, és eddig nem öleltem még meg. Az, hogy felemeljem, ölembe vegyem, meg sem fordulhatott a fejemben. Este meg akartam ágyazni, és őkelme nem igazán akarta felfogni, mikor már csak ő maradt az ágytakarón, hogy ideje felemelkedni, és leszállni az ágyról. Így letérdepeltem az ágy mellé, lehajoltam, hogy minél kisebb legyek (ne tartson tőlem), és ekként közelítettem a macskához. Figyelt, de engedte, hogy körbe karoljam. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy óvatosan emeljem le az ágyról. Szegény csak akkor kapott észbe, mi történt vele, mikor a padlót értek a mancsai. Vicces módon ugrott egy kicsit, mintha forró lett volna a talaj alatta (késleltetett ijedség).

Muszáj nevetnem rajta. Ha fekszek vagy ülök, akkor jóban vagyunk, odabújik hozzám, megsimogathatom. Ha állok vagy járkálok a lakásban, akkor tartja tőlem a min. félméteres távolságot. Persze, még csak egy hónapja lakunk együtt, és ez még változhat. De őszintén szólva én abba is belemegyek, ha marad ilyen távolságtartó. Igaz, ez kevésbé kényelmes egy hosszabb együttélés esetén.

Cicukával szerelmetesen vagyunk. Négy hete van nálam. Négy hete etetem, itatom, tisztítom és cserélem az almot, és szeretgetem, amikor kéri.

Nappal alszik, és úgy tűnik, már az éjszaka is többnyire azt csinálja. Ha otthon vagyok este, nyávogással kéri, hogy feküdjek le a kanapéra. Ő felugrik a fejem mellett, majd a fejét a fejemnek tolja, és így törleszkedik hozzám. Olykor levetődik (!) az oldalára, hogy simogassam. Hátára fordul, és engedi, hogy a hasát is óvatosan megsimítsam. Egy 10-20 perces törleszkedés, oldalra vetődés, forgolódás után végül befészkeli magát, és beszundít.

Reggelente szintén igényli a szeretgetést, de mivel én akkor általában az ágyamban ülve kávézok, így ágaskodik, nyújtogatja a fejét felém, nekem pedig le kell hajtanom hozzá a fejemet, hogy hozzá dörgölhesse a sajátját.

Játszani ritkán szoktunk, mert még fél a kezeimtől (annak ellenére, hogy megsimogathatom). De szereti levadászni az ágyamon a lepedő ráncait, míg én éppen a fürdőszobában tisztálkodok. Néha hirtelen random sarkon fordul, és átvágtat a lakás másik végébe. Olykor hallok randalírozásra utaló hangokat, de mivel később mindent rendben találok, fogalmam sincs, mi az ördögöt művelt.

Már megérti, hogy ha kimegyek a bejárati ajtón, akkor azt jelenti, hogy elmentem, nem leszek egy darabig jelen a lakásban.

Reggel a nappali alvását a gyerek szobájában levő szekrény tetején kezdi meg. Dél körül lemászik, és máshol folytatja. Egy biztos, hogy este már a bejárati ajtó mellett valamelyik bútoron fekve szundikál. Tegnap például az ebédlőasztalon kuporgott az ajtó felé fordulva, mikor hazaértem. Azaz vár(t).

Még mindig fél. Tőlem is. Így nagy ívben kerülget. Nekem figyelnem kell, merre jár, mert a csendes járásával hip-hop máshol terem, én pedig nem akarom megijeszteni. Talán mindig is így lesz, talán nem. Azt sem hittem, hogy a második hétre már kötődni fog hozzám.

Dühös, haragos, elkeseredett és tehetetlen vagyok. Legalábbis mélyen ezen érzések tombolnak bennem. Néha sírhatnékom van, de nem teszem, mert olyan erősen belém nevelték, hogy ne sírjak, ne hisztizzek, hogy az úgynevezett ok nélküli sírást nem engedem meg magamnak.

Valahogy utat akarnak törni ezek a lenyomott érzések. Rávetítem egy-egy nálam gyengébb emberre, és rajtuk töltöm ki. Nehezen bocsátom meg a bénaságot, a tudatlanságot, a butaságot. Beszólok, keményen odamondok.

Nem tudom azt mondani, hogy nem ismerek magamra, mert ez mindig is bennem volt, de soha nem a semmiből jött ki a durvaság belőlem.

Ránézek a világra, és azt kérdezem, hova süllyedtünk. Az, hogy Magyarország átalakult Abszurdisztánná, ahol nap mint nap vonom fel a szemöldököm és döbbenek meg, hogy az adott baromság hogyan hagyhatta el egy-egy vezető pozícióban levő ember száját, és hogy vannak emberek, akik csont nélkül benyalják mindazt, az még csak-csak. Dehogy az USA is beáll a sorba, hát … ez már keményebb. Ma van az a nap, amikor újra Trump kerül az elnöki székbe. Erre nehéz mit mondani, az elemzők megteszik helyettem. Én csak reménykedek abban, hogy nem lesz ennél rosszabb a világ a következő négy évben.

Nekem pedig csinálnom kell valamit magammal, mert így nem mehet tovább: előbb-utóbb kitör a vulkán.

*ma reggeli incidens: egy fiatal csaj a kézisúlyzókat tartó piramis alatt tette le a mobilját és a shakerét. Nagy esély volt, hogy valaki rálép, vagy ha rosszul teszi az egyik súly vissza, az ráesik. Szóltam, hogy talán nem ott kéne tartani, majd odaszúrtam a megjegyzést: “de végülis, ha van annyi pénze, akkor nyugodtan.” Na, ezen akadt ki a csaj. Sértőnek érezte, hogy firtatom az anyagi helyzetét. – Vállalom, hogy bunkó vagyok, ha ő ezt gondolja, de akkor azt is fogadja el, hogy ő meg felelőtlen.

A múlt héten majd’ két napot nem látott a macskám. Reggel elmentem otthonról, és csak másnap délután értem haza. A lakást rendben találtam, a macskám rezignáltan vette tudomásul, hogy végre hazaevett a fene, és a száraz kaján kívül valami szoftosabbat is kap.

Lehet, hogy ez a másfél napos távollét lágyította meg felém a szívét, mert még aznap este arra vetemedett, hogy mellém kéredzkedett az ágyba (kanapémra) és elterült. Másnap este pedig már hozzám, azaz a fejemhez is dörgölte a fejét, mielőtt odabújt mellém. Tegnap délután már meg is simogathattam a fejét, vakarhattam a nyakát, de csak úgy, hogy ő nem látta, hogy az a kezem. A fejemtől nem fél, de még a kezeimtől igen. Tulajdonképpen csak akkor vagyunk haverok, ha kaját kap, vagy én éppen a kanapén fekszem, és ő mellém akar heveredni.

Amúgy egyre magabiztosabban közlekedik a lakásban, de még mindig ijedős, ezért továbbra is megfontoltan közlekedek hirtelen mozdulatok nélkül. És beszélek, hogy legalább hallja, ha közeledek.

Éjjelre már nyitva hagytam a szobám ajtaját. Viszonylag csendesen matat a szobában. De azért felriadok arra, ha netán valami bútort kezd el kaparni.

A múlt éjjel legalább kétszer csinálta azt, amikor kimentem pisilni, hogy míg én a wc-n üldögéltem, addig ő a szobámban az ágyam előtt keservesen nyivákolt. Gondolom, valahol leledzett a lakásban, mikor meghallotta a motoszkálásomat, így ő odavágtatott, hogy ellenőrizzen, mit csinálok, de mire odaért, én már máshol voltam. S mivel nem tudta elképzelni, hova tűntem, ezért reklamált.

Rájöttem (az internet segítségével), hogy akkor hány rögtön evés után, ha túleszi magát vagy behabzsolja a kaját. Így kisebb adagokat adok neki. Így nekem sem kell takarítanom utána.

Ma reggel történt az, hogy a nagyon éhes macska nem törődött azzal, hogy kihez-mihez dörgölődzik hozzá, mikor a kajájára várt. Így, miközben a tálkájába tettem a konzerv eledelét, a fejével a kezemhez dörgölődött többször is. Nahát, nahát! Itten már közeledés van!

Tegnap este már odafeküdt a kanapém melletti fotelba, míg én olvastam. Sajnáltam, hogy fel kell keltenem, de megtettem. Mert még kizárom éjjelre a szobámból.

És ma reggel is le kellett “zavarnom” az ágyamról – mert felmászott rá, és lefeküdt a helyemre, míg én a lábrésznél ülve kávéztam -, mert hát a takarómat ki szoktam teríteni szellőzni a görgős székre, amíg megmosakodok.

Tegnap este volt az is, hogy nagy nyávogás közepette becsalogatott a nagyobbik szobájába (ami most az ő törzshelye), és bedönttette velem az ablakot. Szeret oda kiülni, és úgy tűnik, szereti, ha friss levegő jön rá.

Tegnap reggel meg simán felugrott az egyik szekrényem tetejére a szobámba. Ez nem elég neki. Folyton azt skubizza, hogyan tudna feljutni a másik kettőre is.

Lassan megszokjuk egymást. Nekem őt kell megszoknom, hogy bárhol lehet a lakásban, és mivel nagyon félős (még), ezért óvatosan kell közlekednem. És beszélek, hogy legalább tudja, hogy közeledek.

Macskamanci minden nap mutat valami újat.

Ami régi: még mindig fél tőlem, s gyanítom, ez jó ideig meg is marad. De szinte minden zajra összerezzen, felfigyel (kintről beszűrődő, hangosabb emberi hangokra egyből felkapja a fejét, stb.). Még mindig “vámpírosat” játszik, azaz éjjel ébren, nappal elmegy aludni. Bár, hogy itthon vagyok, a héten a második reggelen mer világosban jönni-menni. De, úgy tűnik, félkilenc a vízválasztó. Akkor bevonul a “barlangjába” aludni. Estig.

Úgy döntöttem a konkrétabb kapcsolódásunk érdekében, kivárom mindig, hogy jelezze – akár nyávogással – az éhségét. Így kénytelen kontaktálni velem. Egyébként csak kerülgetne.

Vannak kedvenc helyei (pl. pad, a gyerek ágya), de felfedez újakat. Már kiül a gyerek szobájában az ablakba. Szeret nálam is az erkélyajtó elé ülni, de itt nem sok érdekes van, hiszen csak az erkélyt látja.

A kaparófáját rendszeresen használja – éjjel. Ugye ezt kipakolom lefekvés előtt, és mivel magamra zárom a szobaajtót, így kevésbé zavar.

Körbeőrjáratozza többször is a lakást, mindent megfigyel, megszagol, szerintem csekkolja, hogy történt-e változás az elmúlt 10-20-30 percben, akár félnapban.

Ami új: múlt éjjel felmászott a gyerek szobájában az egyik (?) szekrény tetejére. Ezt onnan tudom, hogy az oda feltett baseball sapkát leverte.

Már mer előttem tisztálkodni.

Már nem változtat tartózkodási helyet, ha felfedezem, hogy éppen hol üldögél, fekszik. Mindenestre jobban szereti, ha ő lát engem, de azt hiszi, én nem látom.

Próbálgatom az úgy nevezett nedves eledeleket. Amit megeszik, és nem hányja ki, az már nyerő, ergo adhatom neki máskor is. Eddig bevált egy DM-es és egy aldis kaja. Ma reggel, egy egész éjszakai nem evés után, csak szárazat adtam neki, amiből rágcsált valamennyit, majd keringett egy sort a lakásban, aztán elkezdett nyávogni. Lassan megtanulom, hogy ez a fajta nyávogás azt jelenti: “adjál enni”. Úgyhogy felbontottam az aldis kis konzervet, amit tegnap vettem, majd kanalaztam belőle egy kisebb adagot. Miután benyalta, és kereste a folytatást, egy újabb adagot adtam. Megette, nem hányta ki, úgyhogy maradhat.

Már láttam felmenni a kaparófájának az első szintjére, de a kipárnázott, fekvőhelyes tetejét csak megszagolta, ellenőrizte. És mulatságomra észrevette a falon levő, előző lakó által furt 2-3 lyukat a falban (nem volt kedvem anno beglettelni azokat is), és nagy lelkesen lecsapott rájuk. Aztán csalódására könnyen elkapta őket, nem mozdultak, és tulajdonképpen nem is fogott semmit.

Velem még nem akar játszani. Nem is tudom, hogy játszik-e éjjel. Azon gondolkodom, hogy a kaparófájáról lelógatok egy kicsi labdát, amivel elszórakozhat, ha akar.

Bank elintézve (hozzáférek a számlámhoz), macska átvéve. Mindkettő könnyen ment, és csak az utóbbival vannak azóta kalandjaim.

Kezdjük azzal, hogy múlt szerdán hazahoztam, a hordózót letettem a szobámba, az egy csokorba rakott macskaholmik mellé. Kinyitottam a hordozó ajtaját, a macska kiugrott, és két pillanat alatt elbújt az íróasztalom alatt. Kicsit később felbátorodva körbejárta a lakást. Már kezdtem örülni, hogy a macskám nem is olyan félénk. Mint később kiderült, csak egy jó, sötét helyet keresett, ahol elbújhatott. Első körben a fürdőszobát választotta ki, a csap alatt, ahová az alomtálcáját terveztem tenni. Ott gubbasztott este félhat környékéig. Akkor óvatosan elétettem a vizes tálkáját, majd a fürdőszoba elé az alomtálcát, és némi száraz eledelt egy tányérban.

Mint kiderült, a macska már éhes volt. Evett, és kimerészkedett egy újabb felderítő útra. Szerintem érezte, hogy a fürdőszoba nem lesz egy tartós búvóhely számára, hiszen felfedeztem, és nem is olyan zárt hely. Túl sokat nem kontaktált velem, csak nyávogott. Később rájöttem, hogy azért, mert éhes.

Az éjszaka nem volt túl nyugalmas – számomra. Jött, ment, majdnem a fejemre mászott, többször hallottam, hogy használja az alomtálcát. Szóval, kezdett berendezkedni. Hajnalban, amikor keltem, még evett, aztán én elmentem futni. Hazaérve nem láttam sehol. Már nem jött elő. Este félhat tájban érkeztem haza (ahogy általában szoktam). A macska sehol. Hívtam, kerestem, nem találtam. Gyanúm szerint a nagyobbik szobájában lehetett (a kisebbik szobájának ajtaját bezártam, nehogy leverje azt a hatalmas tévét). Mivel nem találtam, megijedtem, hogy bebújt a mosógép dobjába, én pedig elindítottam egy mosást. Gyorsan leállítottam. Végtelen percek után megnézhettem, hogy a cica ott sincsen. Egyszer csak látom, hogy a gyerek szobájában feltűnik. Rám nézett, nagyot ásított, és ignorált.

Azon az estén nagyjából ennyit is láttam. Éjjelre kitettem neki száraz eledelt. Annak fogyásából láttam, hogy van, létezik, csak engem kerül – nagy ívben.

Azóta némi képpen javult a helyzet. Már legalább tudom, hol van a dugitanyája (a szoba gazdája egyből kiszúrta). Azt is tudom, hogy valamiért nem bírja azt a tasakos eledelt, amit vettem neki. Már kétszer kihányta. Marad a száraztáp, illetve ma estére sütöttem csirkecombot, és annak a húsát kapta enni. Szerette, de míg a többi kaját megeszi a tányérjában, addig a húsdarabot kiemeli, és a kövön fogyasztja el, illetve elszalad vele. Remélem, benne marad, s nem kell ezt is feltakarítanom.

Valóban éjjeli állat. Sötétedéskor előbújik, s mikor elcsendesedek (elalszok), akkor kezdi az őrjáratát, a macskaéletet.

Ezért is költöztetem ki éjjelre a szobámból a kaparófáját. Azért vicces arra ébredni éjjel, hogy neki áll körmöket csiszolni rajta, illetve játszani a neki vett botos játékkal, ami csörömpöl a laminált padlón. Örülök, hogy így feltalálja magát, ezzel bebizonyítva, hogy egy okos macska, csak mondjuk, ha nappal tenné ezt, amikor itthon sem vagyok, ergo nincs, aki zavarja, jobban örülnék.

Szeret a padon is ülni, ami anno az én kedvenc helyem volt a régi lakásomban. Most is ott hempereg. A társaságomat nem keresi, legfeljebb akkor, ha éhes.

Hogy mikor leszünk barátok, nem tudom. Kivárom.

Nem tudom, nevezhetem-e ezt már pech-sorozatnak vagy még ott nem tartok.

Kezdjük ott, azaz folytassam a szeptemberi mizériát azzal, hogy még múlt szombaton megrendeltem a macska-holmikat, amelyek nem érkeztek meg múlt péntekig, pedig már keddtől a Sameday futárszolgálat központi raktárában voltak két doboz formájában. Ezért lemondtam a szombati macskaátvételt.

Szombat reggel békésen üldögélek az ágyamban, iszom a kávémat, mikor érkezik két sms is, hogy aznap kiviszik a dobozaimat – a munkahelyemre. Gyorsan hívtam a megadott számot, hogy állj, állj, én ott ma nem vagyok, de a futár tudott gondolkodni, és nem pakolta fel a csomagjaimat sejtve, hogy az egy munkahelyi cím, ergo senki nem lesz ott.

Ma, hétfőn meg is érkezett a cica-holmi. Szerdán megyek örökbefogadni.

Hogy miért is írtam azt, hogy folytatódik a mizéria?!

Hát, azért, mert a cica-ügy mellett szombaton délután hazafelé indulva a kunigundai tüntetésről, biztosra menve bementem én is egy toi-toiba. Hát, lehet, jobban tettem volna, ha hazaviszem. Ugyanis húzva fel a farmernadrágomat egyszer csak azt hallottam, hogy klotty! Magam mögé néztem, mi lehetett az. Csak pár másodperc letelte után esett le, hogy az a hang azt jelentette, hogy a mobilom landolt a lében a farzsebemből. Én még így nem jártam, de nem is szerettem volna kipróbálni az élményt. Gondolom, a mobilom sem örült, hogy ilyen véget kellett érnie. Az unokatesómmal pár percig tipródtunk a toi-toi előtt, hogy aztán most mi legyen, aztán otthagytuk.

Őszintén szólva lelkitrauma nélkül fogadtam el, hogy búcsúzás nélkül váltam el a készüléktől, aki közel 5 évig volt jóban-rosszban társam, és még szerettem volna 1-2 évet együtt vele. Igyekeztem tudatosítani magamban, hogy ezzel nem lett vége az életemnek, azaz a sz@rságok közül, amelyek történhetnek velem, ez egy könnyed valami.

Mondjuk, a villamos megállót meglátva kisebb pánik jött rám, hogy b@sssza meg, a BudapestGo-ban van a bérletem, az pedig a lötyiben landolt mobilomon leledzik. Így még gyorsan vettem vonaljegyeket, hogy hazajussak. A peches időszakomat tekintve a búbánatnak sem hiányzott, hogy még az ellenőrök is megbüntessenek.

Az első utam az Árkádos yettelbe vezetett, ahol 20-30 perc várakozás után vettem egy új mobilt (egy drágább, új tarifával). Ugyanaz a márka, csak nem 20, hanem 200.

Tudok örülni az új kütyüknek, különösen, ha én döntök arról, hogy legyen egy új a régi helyett. Most is meg-megcsodálom. Ugyan némi gondot okoz, okozott a régi appok telepítése, elsősorban a felhasználónevek és jelszavak miatt. Az ebankos appal be is fürödtem. Mivel mostanában a QR-kódos azonosítást használtam már egy ideje, hogy belépjek a netbankba (böngésző), így megfogott, hogy tudnom kellett volna a felhasználónevemet és a jelszót. Háromszori próbálkozás után elzavart a bank biztonsági rendszere, hogy csá, így jártál. Úgyhogy mehetek a bankba segítségért.

Amúgy elgondolkodtam azon, hogy talán egy időre jó lenne a lakásba bezárkózni, és meg se mozdulni, így talán elkerül az összes sz@rság.

A héten már én utáltam saját magamat. Minden nap felhúztam magamat valamin. Tudom, tudom, hogy túlságosan is hirtelen csattanok fel, és csendben is dühönghetnék, de szerintem pont ezzel az érzelem kitöréssel eresztem ki a gőzt, és őrzöm meg a mentális egészségemet.

Viszont ez a gyakori “dühöngés” mutatja azt, hogy nem vagyonk rendben lelkileg, és fáradt is vagyok már. Egy hét múlva megint szabadságon leszek egy hétre. Ez talán némi megoldást jelent majd, de tudom, hogy a lakásomban szükséges nagytakarítás mellett a lelkemben is egy nagy rendrakásra szükségeltetik. (Azért az dúrva, hogy random el tudnám bőgni magamat ok nélkül, és olyan dolgok tudnak megkönnyeztetni, amik egyáltalán nem szomorúak vagy meghatóak.)

Tudatosan tudom, hogy el kellene fogadnom, hogy vannak dolgok, amire nincsen hatásom, így azon nem kellene pörögnöm. Ilyen az, hogy az egy hete megrendelt cica-holmikat a futárszolgálat négy nap alatt nem volt képes kiszállítani (mint megtudtam, a futár hiány miatt). Csak ma, szombaton tudták volna. De mivel az irodára rendeltem – hiszen ott tartózkodom reggel 8-tól délután fél ötig, illetve a csomag(ok) nagysága miatt szerintem csomagpontra nehéz lett volna -, így ma felesleges lett volna kivinniük. A reményem az, hogy hétfőn megkapom.

S mivel a cica-holmik nem érkeztek meg tegnapig, így ma nem tudtam elmenni azért a cicáért, amit örökbe fogok fogadni. Hétközben pedig egy nap szabadságot kell kivennem, hogy eljussak a menhelyre.

Szokták mondani, mindennek oka van. Hát, kíváncsi vagyok, hogy ennek mi az.

Hát, kár volt meghízni. Mondhatni 14 éves korom óta nem voltam megelégedve a testemmel, még akkor sem, amikor megkaptam azt, amire mindig is vágytam. De hát, akinek egyszer eltorzul az önképe, aztán nagyon nehezen (vagy soha) nem tudja visszafordítani normálisba.

17 évig tudtam tartani azt az alakot, amivel még jól is néztem ki (még akkor is, ha nem láttam magamat tökéletesnek). Másfél éve valami porszem került a gépezetbe, s azóta csak megállítani tudtam a hízást, de megfordítani nem.

Két és fél hónapja járok heti háromszor a terembe. Élvezem, szeretem csinálni. Egy-egy gyakorlatnál még érzem is a fejlődést, azaz az erősödést. Nincs konkrétabb célom, csak az, hogy izmosabb és formásabb legyek, vagyis a háj alatt legyen valami.

A futással most hadilábon állok. Igyekszem heti háromszor menni, és ha eddig ki is hagytam egy-egy edzést, azt rá tudtam fogni a kánikulára, de két hete már no excuse. Ennek ellenére a hétvégén mind a szombatit, mind a vasárnapit ellógtam. Nem tudom, mitől voltam fáradt, de szombaton délutánig ki sem tudtam kelni az ágyból (este színházba mentem*), és vasárnap is egy remek alvás után csak arra tudtam magamat rávenni, hogy egy nagyot gyalogoljak (bankautomata – vásárlás).

Még rendelem a kaját, és ha lehet, nem eszek édességet. Persze, a rendelt étellel szénhidrát is jut a szervezetembe, bár nem annyi, amit küldenek. És mégis! Nem érzem, nem látom, hogy bármi változott volna rajtam. Sőt! Pénteken készült fotók szembesítettek a valósággal, és őszintén szólva elkeseredtem.

Tudom, sok múlik rajtam, és valószínűleg még tehetnék többet azért, hogy változzon a helyzet, de perpillanat csak arra van lelkierőm, hogy heti háromszor lejárjak edzeni a terembe, illetve fussak ugyanennyit. És egyem a viszonylag egészséges kaját, amit megrendelek.

Amúgy jó lenne kivizsgáltatni magamat, mert a baloldalam a bordáim alatt fura: ha megnyomom, akkor fáj. Ha a józan eszemre hallgatok, akkor orvossal megnézetem, de ugyanakkor megvan bennem a másik véglet: tojok az egészre – minek, kinek éljek?! – a szűkebb családomon kívül senki nem siratna meg, hiszen nincsenek barátaim, nincsen párom, nincsen macskám. Nem hiányoznék senkinek. Túl jól sikerült a begubózásom.

És még nem is sajnálom magamat, csak tudomásul veszem a nyers tényeket. Ez van.

*megnéztem az Isteni végjátékot Alföldi Róbert főszereplésével. Nagyon tetszett, és ez elsősorban Alföldi játékának köszönhető. Egy percig sem éreztem, hogy “színészkedik”. Minden szavát elhittem, azt is, amikor elsírta magát.

Megtapasztalva az elmúlt két és fél hetet azt kell írnom, hogy ez a szeptember nem az én hónapom. Közvetlenül vagy közvetve szinte mindennapra jut valami feldolgozandó.

A hét eddigi csúcspontja az volt, mikor a karosszérialakatos telefonon közölte, mennyibe fog fájni az autóm javítása. Mikor kimondta az összeget, azt hittem, rosszul hallok. Kevesebbre számítottam, pedig az sem volt kevés, amit én tippeltem. Jóváhagytam a javítási munkálatot, és letéve a telefont, azt volt a gondoltom, hogy ha tudom, mennyibe fog kerülni nekem a koccanás, akkor még külön rátaposok a gázra, hogy hagy szóljon (ha már lúd, legyen kövér).

Abból a félmillió forintból, amit most az autómra fogok költeni (és még az éves átnézés, olaj- és szűrőcsere, műszaki vizsgáztatás hátra van), mi mindent vehettem volna?! (Én, aki egyébként nem élek nagylábon!)

Mindegy. Lényeg, hogy most ezt ki tudom fizetni (mert mindig gondolok a holnapra, a váratlan kiadásokra, és gyűjtök), aztán még az egyéb költségeket, és majd megyek tovább. Kezdtem (folytatom) az újabb pénzgyűjtést.

A szeptember pedig mondjon le! Befejezhetné már a sz@rságait.