Vagy a bolygóállás (egy jó pár retrográd mozgást végez) teszi vagy már valóban bejelentkezett a klimax. Az érzelmi hullámvasútra felszálltam az elmúlt napokban. Egyik pillanatban az életemet egy nagy csődnek látom, a másik pillanatban már sikerül kihúznom magamat a völgyből, és minden szép és heppi. Aztán elég egy mondat, aztán megint a gödör alján nézem a sötét földfalat.

Igyekszem, igyekszem, de tényleg. De ami tény, hogy türelem kell hozzám. Magamnak is, és a külvilágnak is.

Helyre kell tennem magamban a dolgokat, mert tulajdonképpen minden rendben van.

“I’ve felt better
I’ve been up all night
I can feel it coming
The morning light

The air is so cold here
It’s so hard to breathe
We better take cover
Will you cover me?”

Még reggel úgy ébredtem, minden rendben. Elmentem futni, s közben összeomlasztottam valami fontosat. Talán végleg, talán nem.

…

Ilyenkor hiányzol. Ilyenkor is.

“will you cover me?”

Talán annak köszönhetem a heti izomláz sorozatomat, hogy már két hete nem szedek MSM-et, mert elfogyott. Az egy dolog, hogy a szombati futás nyomott hagyott a térdfeszítőimben és a vádli izmaimban, de hogy két tabata (2×4 perc) alatt végzett egy-egy gyakorlat kinyírjon három napra. (Mind két tabata egy-egy gyakorlatból állt, tehát 8 x 20 mp-ig kellett 10 mp szünettel végezni egymás után őket. Az egyik zárt lábtartásból guggolásba ugrás és vissza volt, a másik pedig szintén a lábat és a farizmokat dolgozta meg.) A lovagló izmaim combtőnél készek lettek.

A héten hétfőn kívül minden este főztem. Hol magamnak, hol a kisebbik gyermekemnek. Másnapra, két napra ebédet. A melóhelyen agyilag nyírtak ki, tegnap és ma tuti.

Így mai délután szántam a henyélésre, mert holnap futás, takarítás, mozi lesz a menü, vasárnap pedig hosszúfutás után a szüleimmel szalonna sütés kinn, a “tanyán”. Ja, és persze olajcsere az autómban. Legalább ezt is fogom tudni, hogyan kell csinálni.

Ritkaságba menő együtt töltött majdnem teljes hétvége. Péntek délutántól vasárnap estig.
Mit is írhatnék? Azt, hogy mikor elbúcsúztunk, és ki-ki ment a maga útjára, majd dolgom végeztével hazaértem, csak üres lakás a hiánya miatt volt lélektelen. Máskor nem érdekel, sőt kifejezetten szeretem, ha egyedül vagyok otthon, de most mindenről az jutott az eszembe, hogy vele így, vele úgy lenne, ha itt lenne. És őszintén megvallva hiányzott.

Ami igazán kiemelkedő esemény volt a hétvégén, az a futóverseny volt ott, ahol a barátnőmék is laknak. Bár kissé szeles idővel indult a nap, miután kisütött, egész kellemes lett, illetve szélárnyékos helyen még napozhatott is (volna) az ember.

A futást élveztem, bár az utóhatását most kevésbé (izomláz a lejtmenet miatt). Mivel a pálya kissé félreérthetően volt kijelölve legalább két részen, így egyszer majdnem eltévedtem (a párom meg is tette), utána meg lemaradt egy kb. két kilométeres szakasz. Úgy tűnik, elég sok mindenki megszívta, mivel nagy ügyet nem csináltak a végén belőle. A korosztályomat tekintve meg még fel is állhattam a dobogóra – egyedül. A párom is a férfiak között, a saját korosztályában. Persze, ők azért többen voltak.

A futást jobban bírtam, mint gondoltam, de lehet, hogy csak a lejtment tette felejthetővé a felfelé vezető nehézségeket. Vagy az, hogy a futás után a nap folytatása nagyszerűre sikeredett. Együtt voltunk, kedves futós ismerősök társaságában, majd meglátogattuk a barátnőméket egy két órára.

A vasárnapot is együtt töltöttük, igaz, kímélő üzemmódban, mert ki kellett az előző napi futást pihenni, illetve a párom sem volt éppen az egészségének magaslatán (oltást kapott, és ennek hála egy orrfújós, hapcizós nátha szaladt át rajta). Meg hát a tévében kora délután a Gent-Wevelgem kerékpárfutamot vetítették.

Még mindig ennek a hétvégének békéjét és szerelmét őrzöm a szívemben, lelkemben. Feledteti a melóhely kakiságait.

Múltkoriban volt nálam oldáson egy hölgy.
Már másodszor járt nálam egy év alatt. Más problémával. Vagy ha valami hasonló is volt a “panasza” (már nem emlékszem az első alkalomra, és nem is néztem utána a papírjaim között), tulajdonképpen mostanra ért meg arra, hogy szembe tudjon a nézni a problémájának valódi eredetével.
Oldás megtörtént, megkönnyebbülten hazament.

Rá két hétre telefonált, hogy az oldás óta heppi volt minden, de pár napja mély repülése van megint. Bár annyit észrevett, hogy kevésbé zakkantják meg a történések, mint azelőtt. De miért is van ez a mélyrepülés? Ez érdekelte igazán. Meg az, hogy akkor ez azt jelentheti, hogy esetleg újabb oldásra van szüksége?

Mondtam neki, hogy nyugalom. Ilyen előfordul. Várjunk még pár napig, és ha még mindig maga alatt lesz, akkor hívjon. Eltelt a megbeszélt nap, és nem hívott. Sejtettem, hogy így lesz, s éltem tovább a napjaimat.

Tegnap oldásra jött hozzám egy úr. A konzultáció végén megkérdezte, hogy akkor most ennyi, nem kell többet jönnie. Mondtam, nem. Ezzel az üggyel kapcsolatosan nem. De ne ijedjen meg, ha esetleg hasonló nehézségei akadnak, mint amivel eljött hozzám. Ez megeshet. És eszembe jutott a hölgy vendégem, aki múltkoriban aggódva telefonált egy ilyen helyzetben.

Ahogy bezártam az úr mögött az ajtót, már hallottam, hogy zörög a rezgőre állított mobilom. Akár meglepődhettem volna, ki hív. De inkább kíváncsian köszöntem a hölgy vendégemnek, akire pár perce gondoltam.

Már a hangján hallottam, hogy minden rendben. Azzal is nyitott rögtön, hogy csak azért hív, megnyugtasson. Minden rendben van vele. És igazam volt, csak átmeneti volt a rossz passz nála. Rákérdeztem még konkrétan az ügyére, hogy rendeződött-e, amire mosolyogva válaszolta, 100 százalékban okés a dolog.

Hát, ennél nagyobb örömmel kevésbé záródhatott volna a napom. Ezért szeretem én ezt a módszert. Mert olyan könnyedén működik.

Békésen iszogatom a reggeli kávémat, azon molyolva, mi is legyen a ma reggeli edzésem, mikor halk morajlásra leszek figyelmes. Kis idő múlva jön a második égdörmögés. Majd a harmadik.
Minden dörgés, villámlás nyarat idéz fel bennem. Imádom!

Milyen volt az elmúlt hét?

Kettőbe osztott. Egy nap szabadnappal a melóból. Természetesen együtt töltöttük azt a másfél napot. Pihentünk, társadalmi életet éltünk, én pedig még szerda reggel futottam egy jót, amolyan pulzuskontrollosat.
Mondhatni heppi minden, de azért homokszem is képes kerülni a gépezetbe. Azaz két erős személyiségű ember egymáshoz csiszolódása nem mindig megy oly simán. De az, hogy szeretjük egymást, fontosak vagyunk a másik számára, és szeretnénk megérteni a másikat, átsegít bennünket a huppanón.
Ő sem egyszerű, hétköznapi ember, és én sem, tulajdonképpen. És pont ezért tudjuk elfogadni egymást. Egyelőre mindenképpen.

Szóval, elszaladt a múlt hét is. De szerettem úgy, ahogy történtek a dolgok.

Pl. megjelent a Depeche Mode legújabb albuma, minek a koncertjén közel két hónap múlva az első sorokban fogok ugrándozni, csápolni. Már péntek reggel hallgathattam a Spotify-on, szombat délutántól pedig a frissen vásárolt CD-ről az autóban. És persze futás alatt is ez szól a fülembe. Még emésztendőek az album dalai, de már a ráhangolódás folyamatban.

A hétvégén, azaz tegnap még az autó kerekeit is kicseréltük. Mindenkire jutott egy: Apura, a két gyermekemre és rám. Úgyhogy jöhet a tavasz, a meleg idő. Az autó készen rá.

És én is. Remélem, megjön a rendelt mobiltartó öv, mert már kezd meleg lenni a télen használt futókabát, aminek a zsebében elfér a mobil.

Egy szűk hónap, és itt az évfordulója annak a napnak, mikor először randiztunk. Persze, ez nem egy szabályos randi volt, inkább csak egy kinyilatkoztatás, hogy tényleg meg szeretném ismerni, valóban kíváncsi vagyok rá, és arra, hogy mennyire hat rám. És hol is találkozhattunk volna, mint egy versenyen? Ő futott, majd a kerékpárosoknak asszisztált, én meg csüngtem minden szaván, s minden érzékem azt súgta: mi, ketten – elkerülhetetlen.

S lassan három éve lesz, hogy először találkoztunk. Egy versenyen. Hol másutt?!

Szeretem, hogy kertes házban lakik, ami ugyan nem kacsalábon forog, de olyan helyen van, ami nosztalgiát ébreszt bennem a falusi élet iránt.

Szombaton a futásról lemondva megtehettem azt, amit egyébként nagy ritkán: kiültem a napra olvasni egy nyugszékbe, míg ő tekert egy másfél órát. Nekem ez ajándék volt.

Ma reggel futás közben belém nyilallt, hogy valami véget ért. A “vége” érzet tulajdonképpen botorság a mai világban, hiszen az internet, a telefon (vagy csak a lelki összefonódás) folyamatos jelenlétet jelenthetne, illetve a végtelenség tudatát.

Azt hiszem, csak azt éreztem, hogy egy lehetőség valamire – a szűk környezetemben megmaradva – már egyre kisebb esélyt kap.

És most elmolyolhatnék azon, hogy kit vagy mit érez magához közelebb az ember: azt, akivel vagy amivel nap mint nap találkozik az ember, a jelenlétét az életében bármikor megtapasztalhatja, vagy azt, akit vagy amit a szívébe befogad és ott tart, és csak nagy ritkán adatik meg, hogy kézzel érinthesse.

Meg egyébként is az kerül bele – újra – az életembe, aki vagy ami benne kell legyen, vagy benne akar lenni.