Csak akkor lett tervben ez a 30-as, mikor egy korábbi hosszabb futásom kiesett. Síkon se kevés ez a táv, terepen 1000 méteres összszintemelkedéssel épp elég. Ahhoz képest, hogy mostanában síkon futottam. 

Szóval, az adott szombaton összekészültem (kb. másfél liter víz a hátamon, 2 x 2 deci tojástej a flakonokban, plusz két kocka étcsoki), majd kikocogtam a rajthoz. A nevezés után a rajtszám átvétel kissé lassan halad, de legalább beszélgettem az UB csapattársammal, aki előttem állt a sorban.

A rajtszámmal a kezemben, majd hasamon folytattam a társasági életben való részvételt, egy gyors wc a piac mosdójában, majd oda is állhattunk a rajthoz mi, 30-asok. Húsz alatti létszámmal vágtunk neki a kezdetben sík etapnak, majd ráfordultunk az első emelkedőre, ami szépen, enyhén vitt fel a dombtetőre. Itt egy kis hullámozással eljutottunk a sokat emlegetett E. tetőre. Közben az egyik eltévedt, majd újra jó úton haladt futótársat hallgattam, mennyire szar a szalagozás. Neki az is volt innentől kezdve, mert a végén vagy eltévedt végérvényesen, vagy feladta, de a célba már egyáltalán nem ért be.

Gyors fotó az E. tetőn, majd mentem tovább a megszokott piros útvonalon. Egy darabig, mert egy erős balra fordulással levitt minket egy völgybe. Majd megint egy derékszöges jobbos kanyarral egyenesen haladt az út dél-nyugatnak. Ez kisebb dombokat is tartalmazott. Valahol itt vesztettem el a fonalat, merre is járok. Meg a mögöttem haladókat. Előttem már rég nem láttam senkit.

Jöttek kanyarok, emelkedések, lejtők, nyílt terepek, erdős részek, és majd’ minden emelkedőről azt hittem, ez visz fel a pirosra megint. Ez kb. 16,5 km-nél jött el. Nem sokat voltam rajta, mert le is kanyarintott a jelölés a domb másik oldalára. Ezt a most lefele vezető utat már futottam, csak felfelé és két éve. Hát, akkor már leginkább sétáltam a mögöttem levő megtett kilométerek miatt. De nem kellett aggódnom, mert a másik oldalon valami hasonló várt, csak éppen az ég irányába. A hátsómat felfelé vonszolva gondoltam is arra, hogy bakker, ez lefelé nem tűnt ennyire meredeknek anno.

Miután felértem a fennsíkra sikerült futólépésre váltanom. Ekkor tájt állapítottam meg, hogy a hátamon levő víztartályból hamarosan már semmit sem fogok tudni kiszippantani. Ettől nem voltam boldog, mert addig is kilométerenként legalább egy fél liter vizet magamba tudtam volna szívni, mint egy szivacs. Még szerencse, hogy az energiapótló italomból még volt vagy másfél decike, így egy kicsit megnyugodtam. Be is osztottam a hátra levő 8-9 km-re, amíg bolthoz nem jutok. Egy km, egy kicsi korty.

Hogy mennyire szomjaztam, a szénhidrát utánpótlásként evett étcsokival tudom bemutatni. Az a kocka csoki, amit elrágtam (szopogatni lehetetlenségnek tűnt), annak egy része (szerencsére a java) a gyomromba került elég hamar. A maradék a fogaimhoz, bele és a szájpadlásomra ragadt. Volt olyan darab, ami kilométerek után sem olvadt szét a számban. Mindenesetre sűrűn törölgettem a szám szélét, nehogy úgy érjek a városba, mint aki izét evett.

Végre a sárga útvonalra fordulhattam, ami nekem már azt jelentette, hamarosan vízhez jutok. Fizikailag is kezdtem erősen fáradni, de amíg haladtam, addig ezzel nem foglalkoztam. Volt egy elágazás, ahol megtorpantam, na, akkor merre. Nagyon nem volt kedvem hiába megtenni métereket, de szerencsémre a bal oldali út felől motorok zúgását hallottam. Máskor nem igazán repestem volna ennek a zajnak, de akkor úgy éreztem, jön a felmentő sereg. Le is intettem az elöl haladót, kérdezvén, ahonnan jönnek, láttak-e szalagokat kitéve. Igen válasz érkezett, már mentem volna tovább, de nekem is információval kellett szolgálnom, hogy a hátam mögött hagyott út, merre vezet.

Ezek után indultam az utamra. Kocogtam, és másztam, ahol kellett. És már – megint, mint februárban – a Bükki tetőt vártam, ezúttal szomjazva. Onnan már csak 3 km volt a bolt, azaz a város. S persze itt kellett eltévednem, a sárgán. Hogy-hogy nem, újfent ketté ágazott az út, és ezúttal jobbra tartottam bal helyett. Kerestem is az ismerős részeket, de úgy gondoltam, most minden zöld, ezért más a táj, a kertek. Aztán kilyukadtam a főúton, és tudtam, sikerült az, ami eddig elkerült. S persze a bolt is még távol volt, legalább 500 méterre. Káromkodni se volt kedvem, csak csapattam az aszfalt mellett, azt terveztem, hogyan fogok berobogni a boltba: már előtte, futva leveszem a táskát a hátamról, hogy kikutathassam a pénzt belőle, ezzel se menjen az idő, majd felkapok egy palack vizet, meg egy zero kolát, gyorsan fizetek, és uzsgyi tovább.

Így történt. A szénsavmentes vizet kézben cipeltem tovább, s első dolgom volt felbontani. Próbáltam inni a jéghideg folyadékot, de csak kortyonként sikerült. Az sem támogatta a dolgok, hogy közben futottam. Nem panaszkodtam azért sem, ha a nyakamba löttyintettem olykor a hátra levő két, aszfaltos kilométeren. Megint megjegyeztem magamban: terepcipővel aszfalton futni átok.

Bár már rendesen halódtam, egyszer csak ráfordultam a célba vivő rövid kis útra. Mivel lelkes hajrát kaptam az ott várakozó kicsiny csapattól, viccesen még egy sprintet is beletettem a végén (honnan volt erőm rá???). Fogadtam a gratulációkat, és az invitálást a maradásra, legalább az eredményhirdetésig. Mondtam, hogy a gyerkőceimmel moziba megyünk, sietnem kell haza. A szervező srác erre azt felelte, hogy akkor had adja oda az érmet. Milyen érmet, néztem rá csodálkozva. Az ezüstöt, mivel második lettem a nők között.

– Én???? – döbbentem meg. Tudtam, nem volt népes a mezőny, de sejtelmem sem volt, hogy én birkóztam meg második nőként a terep adottságaival. Az elért időeredményem sem volt egy csúcsidő, de tőlem többre akkor nem is telt volna. Vagyis kevesebbre. De így volt jó.

Szóval, ezüst éremmel és oklevéllel a kezembe trappoltam hazafelé. Persze, jó darabon kocogtam.

Otthon egy gyors ebéd, majd kocsiba ülve a gyerkőceimmel mentem a moziba pihenni.

Május elseje. A párom javaslatára hétfőn reggel nekivágtunk az útnak (persze, én vezettem), és elautóztunk Nőtincsre. (Igen, van ilyen helység Nógrád megyében.)

Eleinte vígan vezettem, aztán kezdtem magamban Szamár lenni. “Ott vagyunk már?” Kérdezgettem gondolatban. Majd hangosan is felvetettem Tarján elhagyva, hogy messze van-e még, és biztosan oda fogunk-e érni a helyszíni regisztráció végéig. Kezdett gyanús lenni, hogy az egyikre igen, a másikra nem a válasz. Majd egyszer csak (kb. jó másfél óra múlva) felhangzott a mondat: Húzódj le balra, és fordulj le, mert arra van Nőtincs!

I can’t believe it! – gondoltam magamban. Aztán még csináltam egy kerülőt, mert olykor még bénáskodom, ami vezetést illeti, de végül leparkoltunk a tó felé vezető út szélén. Sikerült időn kívül regisztrálnunk is, így nem volt mese, futnom kellett a 10 km-es terepes távon. Ami persze lelkesített.

Átöltöztünk, utolsó mósdó, majd a rajtnál bemelegítés, várva a startra, ami egy kicsit késve (késések napja), meg is történt.
A 10 km-eseknek két kört kellett tenni, azaz az elsőben igyekeztem felmérni, mire számíthatok, hogyan fussam majd a másodikat.
Ha nem is rögtön, de az első km-en belül már egy emelkedővel fogyasztottuk el energiáink egy részét. A pulzusom máris az egekben nyomta az ütemet, és nem igazán hagytam, még a lejtőkön sem, hogy lejjebb menjen. Talán ennek hatására, de a második kör utolsó három kilométerét a tó körül elég szendvedősen nyomtam, annak ellenére, hogy a párom csatlakozott hozzám versenyen kívül (ő már rég célba ért – harmadikként).
Szóval, kb fél méterre előttem futott. Jól tette, mert kellemes látványt nyújtott. Mondam is később, hogy nyugodtan teheti ezt máskor is, ha azt akarja, hogy fussak utána.
Úgy éreztem, hogy nyulaz nekem, azaz igyekszik egy gyorsabb iramot diktálni úgy, hogy közben én ne érezzem, ezt teszi. Szerencsére szóban nem biztatott (tudta, hogy azzal csak az ellenkezőjét éri el nálam), tökéletesen elég volt, hogy velem futott.

A cél eljött, én meg berobogtam. Mint később kiderült, korosztályomban 3. nőként. Ami azt jelentette, hogy dobogóra állhattam, és kaptam egy bronzérmet. A párom összetett 3. lett a férfiak között, és korosztályában a 2.
Amíg az eredményhirdetésre vártunk, macskamosdás után átöltöztünk, ténferegtünk a majális helyszínén, majd egy kicsit leültünk a tópartra.

Miután megkaptuk érmeinket, még kicsit üldögéltünk, majd indultunk haza, hozzá. A másik úton. Ami Tarján után kissé kanyargósabb volt, de számomra rövidebb.

Megérkezés után édes volt a pihenés. Csak kár, hogy már másnap újra a hétköznapok nyűgje jött.

Mivel vasárnap elmaradt az edzés, saját döntés alapján, és túl jól sikerült a kicsiny túránk a szomszédos dombokon, már a háza felé ballagva elhatároztam, hogy hétfőn bizony terepezés lesz, nem érdekel, hogy mit szól hozzá a pulzusmérő órám. (Persze, az én döntésem az is, hogy mérem-e a pulzusomat a terepfutás közben.)

Hétfő reggel hazaérkezvén a reggelizés mellett döntöttem, mert még odakinn igencsak fagyos volt a levegő, s így nem igazán vonzott a természet egy korai futásra. Megvártam, hogy a reggeli lejjebb csússzon, az idő naposabb és melegebb legyen, és megfogalmazódjon bennem, hol és merre szeretnék kocogni. Szerencsére a szél is moderálta magát. Gondolom, csak a kedvemért.

Szóval, öltöztem, összepakoltam a szükséges váltóholmit (azt terveztem, hogy utána a szüleim “tanyájára” autózom húsvétolni), majd elkocsikáztam a Lázbérci-tóig. Onnan indultam. Egy tó félkör lett volna, de aztán az upponyi elágazóban spontán módon követni kezdtem a kék csíkot. Fel, egészen a Három-kőig. Meg még egy kicsit. Nos, egész jól haladtam az emelkedőn, s kevés helyen sétáltam bele, illetve vetettem be a trükkömet (9-10 lépés sétálva, majd ugyanennyi kocogó léptekkel).
Már a hegytetőn jártam, mikor egyszer csak azt vettem észre, pár lépés és előttem egy gyönyörű panoráma. Úristen, gondoltam. Mekkora köd lehetett februárban, ha én emellett simán elmentem. De ha tudom, hogy mit kell figyelnem, akkor sem láttam volna semmit a lábam előtt elterülő dombságból és természetből a párás, ködös idő miatt.
Most tobzódtam a szépségben. A gyönyörködésemet rövidre szabtam, mert rajtam kívül még három fiatal túrázó fotózkodott a panorámával, s valahogy nem vágytam megosztani csodálatomat velük. Ugyan felkínálták a lehetőséget, hogy lefényképeznek engem is a mobilommal, de maradtam a szelfinél. Mondtam, hogy nem szívesen állok ki a szikla szélére, mert most kocogtam fel. Igen, látták, hogy jövök, mutattak le a mélységben vezető út egy látható szakaszára. De a medvét nem. Ami elől feltehetően futottam. Ezen felnevettem, mert annyira gyorsan azért nem poroztattam az utat.
Folytattam az utamat, majd letérve a kék csíkról arra kocogtam tovább, amerre februárban is. Gondoltam, megnézem a Damasa-szakadékot is, amiből szintén nem láttam télen semmmit.

Nos, a kék kereszten sikerül belegázolnom valami csalán-félébe, de mire a szakadékhoz értem, nem is emlékeztem rá. Ott ereszkedtem le, ahol télen a halál közeli élményt átéltem. Csúszós hó híján most csak kicsit voltam berezelve learaszolás közben. A szakadék látványossága csak egy gyenge “hűhát” szakított fel bennem. Talán jobban át tudtam volna magam adni az omladék természetességének, ha nincs ott egy fotózkodós család. Inkább “átverekedtem” magamat a köveken, majd igyekeztem tovább a kék kereszten, ami Bánhorvátiig vezet le.

Innentől fogva már tényleg laza futásban volt részem. Egy bajom volt. A vizem (2 x 2 dl) igen csak fogyóban volt, a szám meg porzott. De élveztem a futást, és azt, hogy a természet zöldje, s olykor egyéb színei vesznek körül.
A faluban első dolgom volt, hogy megpróbáljam kiinni az utamba kerülő kék csapot, de nem sikerült. Még mindig maradt benne víz. De legalább a kulacsaim újra tele lettek töltve.
Mivel valahogy vissza kellett jutnom az autóig, jobb ötlet és helyismeret híján az autóút szélén haladva mentem vissza a tóig.

Esküszöm, az aszfaltos (pedig igyekeztem a salakos, köves részen futni) út jobban kivette az erőmet, mint a terep. Így egyre bambulósabban közeledtem a célom felé. Ennek a zombulásnak hatása lehetett, hogy csodálkozva néztem, ahogyan egy autó velem szemben kezd lassítani, ahelyett, hogy kikerülne, majd meg is áll. A rendszámtáblára esett a tekintetem, és valahogy eljutott a tudatomig betűről betűre és számról számra haladva, hogy ezt ismerem. Ekkor berobban a tudatomba, hogy a szüleim autója felé közeledem.
Tudtak arról, hogy futok, mert egy délutáni programot akartam velük korábban egyeztetni, de az törölve lett, így valahogy fel sem merült bennem, fogunk aznap még találkozni.

Az üdvözlés után haladtam tovább. Hogy még kerekebb legyen a futott kilométer, még keringtem egyet a tó mellett és az autóm körül, majd hazaindultam jó érzésekkel teli. Egy nagyszerű futást tettem össze, és ez annyira jólesett, hogy muszáj újra és újra megismételnem.

Otthon lefürödtem, leápoltam a csípésemet, a korábban (szombaton és vasárnap vadrózsabokor, szeder és kitudjamilyen szúrós bokor által) szerzett sebesüléseimet, majd megettem a kései ebédemet.

Azt gondoltam, a csaláncsípésem fog probléma lenni, de éjjel kiderült, hogy nem. Arra ébredtem, hogy már álmomban vakarom erősen a bal fülem mögötti területet. Bár a bokám táján is viszketett, de a fülem töve még jobban. Pedig csípés utáni duzzanatot nem éreztem. Még most sem. Pedig azóta is megvan a viszkető érzés. Nem győzöm aloe verás spray-vel fújni. Odáig jutottam, hogy előkotortam a gyerek számára felírt anthisztaminos bogyót, és elkezdtem szedni. Bízom abban, hogy holnapra már javul a helyzet…