Gyengéden lüktet a zene.

Mintha egy félhomályos bárban ülnék, ahol a táncparketten egy összesimuló pár lépked az egyenletes ritmusra.

Mint a szívdobogás.

A szöveget nem értem, de zsongít, beleborzol a szívembe, lelkembe, ahogyan az olykor-olykor megszólaló trombita is teszi.

Megnyugtat és felkavar.

Mint egy tavaszi nap.

A hétvége simán és zökkenőmentesen telt.

A szombati terepfutás megadta a kezdőszintet, a többi csak hozzáalakult.

Szombaton délután ruhanemű vásárlás a gyerkőcöknek és nekem. Vasárnap muffin sütés, szépülgetés, és családi ebéd a szülőknél, szabad és friss levegőn.

Fotóztam a természetet, és ez jó, mert ez az egyik kedvenc témám így tavasszal.
Felismertem egy idegenben egy régi ismerőst, és megállapítottam, bár idősebbnek tűnik a tényleges koránál (nálam mindenképpen), de jól áll neki, és nem rúgnám ki az ágyamból, ha ott találnám – véletlenül.

Megerősítést nyert – újra -, hogy a korlátokat nem tűröm alapból, és ez vonatkozik a párkapcsolat összeköltözési oldalára is. Az vagyok nőben, ami férfiben az agglegény. Szabadon érzem magam jól, csak így tudok fejlődni szellemileg, lelkileg.
Persze, pasi kell, mert még is csak társaslény vagyok. Viccesen azt javasolták, tartsak szeretőt, de jót. … én benne vagyok…

Nagyon szépen kezdődött a napom, azaz folytatódott a reggelem, miután a szokásos napkezdéssel elindult.
Éppen beértem a munkahelyemre, mikor megkaptam üzenetét, itt van, találkozhatunk.

Majd’ egy órát beszélgettük kinn a parkolóban, s imádtam a hangját, a mimikáját, ahogyan olykor nagy lendülettel átölel, belepuszil a kibontott hajamba.

Szeretem a gondolkodását, amit eddig megismertem belőle, csodálom az őszinteségét, a nyíltságát, s meg-meglep azzal, hogy mi mindenre emlékszik velem kapcsolatban.

Izgalmas pasi, és izgatottan várom minden találkozásunkat, beszéletésünket, legyen az virtuális vagy személyes.

...a föld felett repdesek, asszem…

Megkaphattam volna két éve is, de valamihez meg kell érni, valamihez fel kell nőni.
Most jött el a mi időnk.

…konstans mosoly az arcomon…

Vannak kötött délutáni programjaim, például a keddi masszázs és a csütörtöki jóga. A többi délutánon pedig ami éppen jön vagy fontos.

Tegnap programja hétfőre csúszott, így mivel sehova sem terveztem menni, csak olvastam.

Jó ez a lazulás, mert kell a hason fekvéses könyvbújás, hiszen művelődöm, de ilyenkor azt érzem, nem csináltam semmi hasznosat. Na, ezen röhögök. Mert volt olyan idő, hogy az olvasás volt hasznos számomra, a többi pedig felesleges tennivaló.

Persze, nem azt akarom írni, hogy most nem találom fontosnak. De az. Mert a könyvek új információkat, tanulságokat, érzelmeket, ismereteket, gondolatokat adhatnak.

Talán csak a Polar órám aktivitás mérője miatt érzem, hogy a fekvés, ülés nem igazán azt jelenti, hogy hasznos dolgot csinálok.

Így is kezdhetném: “sejtettem” vagy “volt egy megérzésem”. Lényeg az, hogy hajnalban olvashattam messziről érkezett üdvözletét. És ezzel azt csalta az arcomra, amit annyira szeret: a mosolyomat.

És ezzel remekül kezdődött a reggelem, a napom.

Majd összekapartam magam hajnali romjaimból, és lenyomtam egy kemény edzést. Kicsit gyengének éreztem magam, amit elsőnek nem is értettem, de aztán felrémlett a tegnap reggel, amikor szintén valami hasonló, lábat és karokat igénybe vevő edzésen estem át, és így már érthető is volt. De aztán arra gondoltam, hogy csak akkor fejlődöm, ha odateszem magam még az utolsókat rúgva is. Guggoltam, ugrottam, kart hajlítottam, burpee-ztem, amit csak az online edző a videón kívánt. A lábedzést egyébként is hajtom, hiszen jövő héten egy verseny lesz csekély 410 (?) m szintemelkedéssel (amúgy nem sok, csak így a visszatérésem elején tűnik annak), készíteni kell a virgácsokat az emelkedőre. No, meg a lejtőre.

(Egyébként meg egész furán mutathatok itt, az íróasztal mellett, rákönyökölve, szemeim a levegőbe révedve, arcomon egy üdvözült mosollyal, miközben a kettőnk “versenymúltjára” gondolok. Hiszen leginkább csak ilyen eseményeken találkoztunk eddig, nem túl sokszor.)

Szóval, jövő héten megmérettetés, ami csak úgy beesett, nem terveztem, de miatta elmegyek, mert míg ő a hosszabb távon fut, addig én is csináljak valamit (“szenvedjek” egy sort). És ezzel le is tudom a heti terepfutásomat, természetben levésemet, kisimulásomat. Igaz, ez utóbbi már minden nap megvan, mert vannak bizonyos energiák, amik széppé és kisimulttá varázsolják az ember lányát. (És most itt nem a szexre gondolok.)

Tudom, ne filózzak túl dolgokat. De minden gondolat jó érzés, ami hozzá kötődik.

Olyan ez, mint egy elnyújtott előjáték. Ismerkedés szépen, lassan: ő milyen, én milyen. Beszélgetések virtuálisan és személyesen.

Tudom, hogy odavan értem, tudom, hogy nagyon tetszem neki. De azt is tudom, hogy nem akar semmit, de semmit elsietni. És ez jó. Mert így megelőzhető, hogy illúziókba kergessük magunkat a másikat illetően.

És a feszültség is nő. Az, amit nem adunk azonnal, az sokkal édesebb és vágyottabb.