Ha nem lennének a hétköznapok (munka, futás, gyerekek, egyéb tennivalók, történések), azt hinném, hogy téren és időn kívül vagyok. Különösen, amikor együtt vagyunk.

Egy fajta lebegés, amit nem tudok semmihez sem kötni. Még a múlthoz sem, pedig onnan ered. Szerintem 28 éve is ilyesmit éltem meg. Nem tudok neki nevet adni, fogalmat. Egyszerűbb megélni, mert olyan természetes és mégis különleges, egyedi. Tényleg egyedi.

A mi “pályánk” mindig nehezített volt, most is az, de ha vele vagyok, akkor minden olyan egyszerű. Csak a külvilág teszi bonyolulttá. (Vagy mi?!)

Azt hiszem, ennek a történetnek nincsen eleje és nem is lesz vége soha.