Az élet megtanítja az emberrel, hogy soha ne mondja azt, hogy soha, azaz ne véssen semmit kőbe, mert egy váratlan fordulattal megmutathatja, márpedig ez a kijelentés változhat, akár tetszik, akár nem.

Megtanultam a leckét. Fájt annak idején nagyon. De legalább így még tudatosabban dolgoztam magamon, hogy változzak.

Tudom azt is, hogy ha valamihez nagyon ragaszkodom, kapaszkodom belé, akkor elveszi tőlem, hogy figyelmeztessen: semmi sem az enyém, legfeljebb örülhetek neki, hogy van, ott van az életemben.

Engedni, elengedni.

Mert ha itt kell lennie velem, akkor itt lesz. Ha meg nem, akkor … meg minek ragaszkodjak hozzá.

(és ez most miért jutott az eszembe, nem tudom)