Hülye kettősség van bennem.

Egyik részem, a racionálisabb, az, ami elméletileg tisztán és józanul lát és gondolkodik, azt mondja, így jó, ahogy perpillanat van. Haladjon szépen minden a maga útján. Mindennek kell egy ki- és egy összefutási idő. Újra megismerni egymást, felfedezni a másikat, milyen is lett ő, és milyenné válhat a jövőben. Hagyni, hogy a rózsaszín szemüveg olykor lekerüljön, és a nélkül lássuk meg egymást.

A másik részem pedig mindezt sutba dobva csak Vele akar lenni.