Tudom, más 10 centivel a föld felett járt vagy még mindig járna örömében azon lehetőség miatt, amit én kaptam szinte ingyen. (De vehetem azt, hogy ingyen.) X nap az USA-ban.

Képtelen voltam lelkesedni, és különösebben nem izgatott a dolog. És most is így van, hogy egy hete már itthon vagyok.

Nem vágytam oda. Nem akartam menni magamtól, soha nem terveztem. De ha az ember lányát a szülője megkéri, hogy kísérje el, akkor rábólint, már csak szeretetből is. És ha már adatik, akkor fogadjam el.

A repülőutat leszámítva jól éreztem magamat, és tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy más kontinensen járok, egy olyan országban, ahová talán soha többet ezen életemben el nem jutok. Olyat láthatok, amit eddig csak mozgóképen vagy fotókon.

Ha valami érdekest kellene megemlítenem, akkor a Central Parkban való séta vagy amikor egyedül bóklásztam Manhattan néhány utcáján. Vagy amikor a Szabadság-szoborra alulról bámultam fel, és a múzeumban az interaktív részlegen egy saját szelfivel vettem részt a szabadság kifejezésében.

Ha csoportos turistaúton vesz részt az ember, akkor nehezebb egy várossal vagy országgal azonosulni, egy kicsit részük lenni. Egyik látnivalótól a másikig rohan a csoport, s bár az idegenvezető rengeteg hasznos infoval lát el bennünket (és ez nagyon-nagyon jó dolog), még sem olyan, mintha maga menne két lábán, vagy közlekedési eszközzel az ember, és fedezné fel a felfedezhetőt.

Még átválogatom a fotókat, s talán összegzem is magamban, vagy esetleg másnak képről képre, mit is láttam, hol is voltam. Talán ez segít emlékezetesebb élménnyé tenni az ott töltött bő hetet.