A tényleges 48

Még adós vagyok – magamnak – az aszfalton megejtett szülinapi futásommal.

Szóval, nem adtam fel, hogy megcsináljam, amit elterveztem. Ugyan néhány nappal később, de legyen meg. Gondoltam. Szerda reggelt szemeltem ki, ami 4 nappal később volt. Az edzőm ugyan próbált még egy hetet tolni rajta, és első körben bele is egyeztem, de mikor megláttam, milyen intervallumos edzést tett be nekem edzésként múlt keddre, elgurult a gyógyszer nálam. Úgy voltam vele, ha rohangálhatok edzésen magas pulzussal, akkor szerdán a 48 km-t is meg tudom futni egy kényelmes tempóban. Úgyhogy döntöttem. Nem várok még egy hetet, megfutom az általam kiszemelt napon. Nem szóltam az edzőnek erről. Majd utána, ha kész vagyok.

Összeraktam magamban, hogyan fogom a városban keringve megfutni a 48 km-t úgy, hogy ne is fussak egy helyen oly sokat, és még víz is legyen az utamban. Nem könnyű egy kis városban ilyet megoldani, csak mondom.

Korán indultam. Még 5 óra sem volt, már az utcán rongyoltam. Időben haza kellett érnem, hiszen munkanap lévén, én is dolgoztam 8 órától. Hát, egy kicsit késtem a home office-ból aznap.

Két fél literes soft kulaccsal, illetve az összes fellelhető CH-gél frissítéssel a futómellényemben indultam el. Volt nálam pár sótabletta is. Kellett, mert hamar meleg lett a napon, bár 13 C fokkal indította a napot az időjárás. A városi körömet két kisebb körre bontottam. Azokat futottam meg kis hozzátoldással egyenként kétszer. Ehhez csatoltam még a tó körüli körömet. Ezt tízszer terveztem megtenni.

Nem mondom, hogy könnyed lépteim voltak mellény terhe alatt, de azért csak igyekeztem szedni a lábaimat, tartani a kiírt pulzust. Nem volt egy űr sebesség. Nagyjából egy bő óra múlva kezdtem el lassulni a napon futkározva. A viszonylagos meleg megtette a hatását.

Fogyasztottam a vizet, a glutaminost is olykor. Még időben voltam a töltéssel. Az utam úgy is már a kék kút irányába vezetett. A mellette elvezető földút jó része kellemes árnyékban volt még, és erős kísértést éreztem, hogy ezen a jó egy kilométeres úton fussak oda és vissza ahelyett, hogy a tó körül köröznék. Nem tudom, melyik lett volna szórakoztatóbb.

Maradt a tóköröm. Az kb. 1,4 km hosszú. Meg amúgy is szerettem volna azt lefutni tízszer, hogy jogosan kaphassam meg a támogató érmemet.

Eleinte nem álltam meg minden körben a kék kútnál frissíteni. Bár nem töltöttem a kulacsaimat tele, hogy kevesebb súlyt cipeljek. A CH-s géleket is óránként fogyasztottam. Az utolsó egy órára hagytam a koffeinest. Nem mintha alacsony lett volna a pulzusom, de legalább adott egy löketett. Vagy az, vagy a Glutamin-BCAA Xpress, ami taurint is tartalmaz.

Nem volt holtpontom. Semmilyen. Se lelki, se erőnléti. A maratoni táv (42,2 km) képzeletbeli határát is úgy futottam át, hogy ez eddig sima liba, a maradék szűk 6 km-t könnyen megcsinálom.

Azt hozzá kell tennem, hogy a futásom második órája elején vettem be egy fájdalomcsillapítót, mert elkezdett a bal achillesem húzódni. Ugyan az útszélén történő nyújtásra elmúlt a húzó érzés, de nem akartam semmilyen fájdalmat tapasztalni, s ezzel az egész futásomat tönkretenni. Úgy voltam vele, hogy majd később kezelem a problémát, ha lesz.

Szóval, az utolsó 5-6 km már örömfutás volt. Végig hallgattam zenét (a bluetooth fülhallgató elég sokáig húzta, de aztán lecseréltem a zsinórosra. El is hagytam valahol… ), és ugyan az utolsó kilométerre kerestem a Rocky Balboa-zenét, amit célba befutáskor hallgatok, de most nem találtam. Maradt Scooter Fire c. száma. Hm, kellett az a löket. Olyan endorfin és adrenalin hullámot kaptam, hogy ha még 10 km-t tesznek elém, nesze, fusd ezt meg pluszba, azt is megtettem volna.

Szóval, hazarongyoltam, és itt a téren lett 48 km az órám szerint. Kikapcsoltam, és hazaballagtam. Mert hát ugye, a meló várt. Nem jutott sok időm az örömködésre, hogy “célba értem”.

Lényeg, hogy megcsináltam, amit elterveztem. Mert a fejembe vettem, mert akartam. Ennyi.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..