25 km-em terepen 48 helyett

Szóval az úgy volt, hogy a vádlim vacakolása miatt nem mertem egy aszfaltos, kb. 5 órás futást bevállalni. Ehelyett terepben gondolkodtam, ami kb. 8 órás mozgás a dombokon fel és le, olykor közel vízszintesen futva.

Ki is néztem a Bükkben Bánkútról indulva egy kört, amit kettővé módosítottam. Fél távnál visszavittem a kiindulásba az utat, és onnan jött még egy kör. Az első lett volna a nehezebb legalább 5 db 900-as csúccsal megtűzdelve. A második lazábbra jött ki.

Még a frissítést is elterveztem, vittem mindent, amit megehettem, megihattam volna. A bánkúti megállás 24 km-nél leginkább a víz miatt volt fontos. Újra töltöttem volna a 2 literes backpacket.

Sejtettem, hogy esni fog, így tettem be csere zoknit, kettőt is. Egyet a hátizsákba, egyet a kocsiban hagytam. Vittem a biciklis esőállómellényt, a sildes sapkát is. Mindkettő jól jött, hogy nálam volt.

Korán indultam. Már 7 órakor fenn voltam Bánkúton a parkolóban. Csepergett az eső, így már a mellény a hátizsák alá került. Védett a viszonylagos hűvöstől. Az esőtől is, de az már egy idő után mindegy volt. Nem éreztem, hogy így lenne.

Elindultam felpakolva a Bálvány csúcs felé. Egy pár méteres eltévedéssel meg is kezdtem az etapomat. Mindenesetre csak megtaláltam a Bálványon levő kilátót. Követve a tervezett útvonalat, máris egy mezőn vágtam át, ahol az aljnövényzet (fű, meg egyéb mezei növény) nem restellt vizes lenni, így én is az lettem legalább combtőig. Így 10 perc menet után cuppogtam a vizes cipőben, és a combközépig érő nadrágom is vízáztatta lett. Jaj, de jó!

De legalább utána már 16 km-ig alulról már nem kaptam vízpótlást. Inkább csak felülről. Kb másfél óráig csak csepergett. Ezen idő alatt vadregényes erdőben haladtam. Sehol egy ember, egy állat, csak néhány csiga igyekezett a turistaúton valahova. Egyes részeken olyan köd ereszkedett a fák közé, hogy már szívesen kapcsoltam volna fel a fejlámpámat, ha nálam lett volna, hogy egy kis fénysugár legyen előttem. Megmásztam Istállós-kőt, még jó hangulatban. Ez el is tűnt, ahogy leértem vissza az útra. Már a lefeleereszkedés gyanús volt (túl meredeknek találtam), de ahova érkeztem, az még inkább. Nem innen másztam fel. Nagy nehezen kisilabizáltam a telómon levő turistatérképen, hogy egy másik levezető útra tévedtem, és a csúcs másik oldalán találtam így magamat. Anyád!

Hogy én oda még egyszer fel?! No, nem! Kerestem egy átjárót a két főút között, és ugyan fel kellett másznom középtájig, illetve avarban kellett botladoznom, de legalább kihagytam a meredek nagy részét. De persze újra eltévedtem. Jobbra fordultam bal helyett. Végül egy félórás kínlódás után csak elértem a helyes utat. Ott is topogtam egy sort, hogy akkor melyik irány a helyes, de csak sikerült betájolnom magamat.

Aztán leszakadt az ég. A sapkát a fejemre tettem, és futottam tovább. Egy darabig nem zavart a dolog. Csak akkor, amikor a mobilon akartam ellenőrizni egy-egy keresztedződésben, jó irányba megyek-e. Ugyanis nem akartam, hogy szétázzon, illetve a nedves képernyőt elég nehéz volt kezelni. Mint utólag kiderült, volt olyan 6-7 perc, amikor önálló életet élt, és képernyővideót készített…

Kb. egy jó félórája ázhattam, mikor tele lett a hócipőm az egésszel. Nem csak az eső tett be, hanem az eltévedések, az, hogy nem tudok úgy haladni, ahogy szeretnék. Pedig sár sem volt. Csak nedves talaj, ahol óvatosan lépkedtem felfelé is és lefelé is. Mindenem vizes volt. Egy szóval, elértem a nyűgös állapotot. El is döntöttem, hogy tojok az egészbe, visszamegyek Bánkútra. Csak addig még van 11 km Tar-kővel együtt. (Amit ugye nem bántam, mert onnan csodaszép a kilátás, még borús időben is.) Meg még eső.

Miután ezt eldöntöttem, egy óra múlva és kb 3 és fél km után elállt az eső. Tar-kőre értem. A kilátás olyan volt, amire számítottam, csak napsütés nem volt. Sokat nagyon nem toporogtam ott, csak néhány fotót készítettem, és indultam is tovább. Az erdőbe visszavezető single track-es úton kaptam is egy aljzat mosást a növényzettől. Újabb cuppogás a cipőben. Már hiányoltam. Ha-ha!

16,7 km-nél jártam. Innen számolgattam visszafelé Bánkútig. A kék turistaúton “vágtattam”. Mázlimra továbbra sem volt sár, sem eső. Viszont megint volt egy mező (Zsidó-rét) vizes fűvel, meg ilyesmikkel. Még mielőtt beletrappoltam volna Keskeny-rétnél, beugrottam az erdőbe egy pisire. Hát, megbizonyosodhattam arról, hogy mennyire vizes a nadrágom. Nem az izzadságtól ezúttal, mert meleg nem volt.

Amúgy ez a réten átvezető út nagyon szép, még ilyenkor is. De valahogy most nem annyira voltam képes gyönyörködni benne. Csak mentem, hogy végre visszaérjek. Még volt 6 km-em hátra. És akkor még nem tudtam, hogy egy újabb eltévedéssel beleteszek egy szűk km-t. Ez újfent jót tett a hangulatomnak. Csak úgy írom. Ma már röhögök rajta.

Tulajdonképpen más nem is történt a visszaúton. Volt aszfalt, volt erdei és mezei út, sima turistaút. Egyébként pedig senkivel sem találkoztam. Ez érvényes volt a teljes 25 km-re. Mert ennyit sikerült gyűjtenem ezen az esős délelőttön.

Ugyan még szaladva Bánkút felé győzködtem magamat, hogy cseréljek zoknit és cipőt aszfaltosra, és fussam meg a maradék 23-24 km-t a vélhetően aszfaltos bicikliúton, de a kocsihoz érve csak egy gondolatom volt: minél hamarabb szabaduljak a vizes ruházattól, cipőtől.

Úgyhogy így lett a születésnapomon egy terepes 25 km-em, ami nem sikerült túl vidámra, viszont utólag ez az élmény is pozitív előjeles kalanddá fordult át bennem. Ilyen is kell, hogy legyen néha, és az is, hogy egyszer feladjak valamit. Talán ez segít abban, hogy következő alkalommal csak jó okkal tegyem meg.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..