A szokásos augusztusi TT – 60 km

Szóval az úgy volt, hogy …

… elment az eszem, és júliusban beneveztem a ECS TT 60 km-es távjára.

(Esküszöm, néha sokkal nehezem elkezdeni ezeket a beszámolós írásokat, mint magát a futást leírni…. Nem is tudom, minek teszek elé bármi körítést, kezdhetném úgy is, hogy “átvettem a pecsételős lapot, aztán nekivágtam a sárga turistaútvonalnak”.)

Az edzőm tudott róla, én is, más is.

Úgy készültem rá, hogy hétvégenként igyekeztem terepen futni, a lehető legtöbb szintemelkedéssel. Illetve berendeltem géleket, valamint leírtam egy papírra az útvonalat – melyik turistaúton kell menni, aztán melyik tetőt kell megmászni, hanyadik km-nél kezdődik egy emelkedő, mikor ér véget, és ezzel mennyi szintet szedek össsze. Tudnom kellett azt is, hol lesznek víz vételi lehetőségek, mert egyébként önkiszolgáló volt a “buli”.

A jó pár darab hidrogél mellé szombat reggel betettem egy félérett banánt, két kókuszszeletet, egy Scitec Nutrition BCAA-Glutamin Express tasakot, és persze sótablettát. Egy kis napraforgót is, illetve pár szem mandulát is csomagoltam az útra.

Sokat nem paráztam az előttem álló táv hosszúságán. Felesleges. Menni kell és kész.

Minél hamarabb szerettem volna rajtolni. Autóval kb. fél hétkor tudtam parkolni. Átvettem a futócipőt, felcsatoltam a hátizsákot, elmentem wc-re, majd mentem is a rajtba a pecsételős lapért, hogy utána nekivágjak az útnak.

Minden flottul ment. Az órámon most nem indítottam el a tracket. Úgy gondoltam, hogy elég, ha a telón megvan az útvonal, illetve papíron a leírás. Szerencsére nem is tévedtem el, csak egyszer, de hamar korrigáltam a dolgot.

Szóval, rajtoltam, és máris rajta voltam a sárga turistaúton. Egy darabig ezen kellett haladni, majd egy alig észrevető jelzésnél tértünk le a piros +-re. Na, ezt sem volt ugye könnyű észre venni, de jópáran előttem már azt is benézték, hogy mikor kell az autóútra balra lefordulni. Így mikor ehhez a pontra értem, számos futó.- és turistatárs jött velem szembe, hogy korrigálják magukat. Kb. 100 méterig én voltam elöl. Aztán persze helyrerázódott a mezőny az előzésekkel.

Itt már kezdődött a mászás egésze Őr-kőig. Majdnem Peskőig egy dombóvári csajjal – aki inkább turista volt, mint futó – haladtam együtt. Beszélgettünk. Aztán előreszaladtam. A forrásnál megtöltöttem az ürülő fél literes kulacsomat (tehettem volna még a háti tasakba is vizet, de elégnek gondoltam a majd’ két liter folyadékot a következő 16 km-re. Hát, éppenhogy kihúztam vele a takarékoskodás mellett.) Míg én vizeztem, addig a csajszi megelőzött. Nagyon jól ment fel az emelkedőn. Nem siettem, bár le sem szerettem volna szakadni.

Aztán jött egy “fal”, ahol bizony mászás volt. Itt előztem be, amikor megállt, mert begörcsölt a talpa. Rá akartam sózni egy sótablettát, de nem kért. Én meg mentem tovább. Legközelebb akkor találkoztam vele, mikor Őr-kőröl kellett visszajönni ugyanazon az útvonalon.

Őr-kőt 13,7 km környékén értem el. Egy vidám turista csapat segített a lejegyzendő kód megtalálásában. Ahogy lefele haladtam vissza az elágazáshoz, számos futótárssal akadtam össze. Egy részük Tar-kő és Három-kő felévezető úton meg is előzött, de nem érdekelt.

Egy darabig elég simán tudtam az OKT vonalon haladni, aztán Cserepeskő környékén Tar-kőig nagyon odafigyelve kellett mennem. Köves, sziklás út, ami ugyan hangulatos és “varázslatos”, de én nem tudok rajta futni, csak gyalogolni. Bizony, jó pár kilométer után tele volt ezzel a hócipellő. Már hangosan keseregtem – magamnak -, hogy mikor lesz már futható szakasz. Eljött, de előtte még párszor át kellett vágnom a rövidebb-hosszabb dzsindzsás szakaszon.

Ez utóbbi nehezítést később se úsztuk meg.

Szerencsére az esőt igen. Bár szinte végig hallottam dörgéseket az úton, és vártam, hogy éppen akkor fog a nyakamba zúdulni az égi áldás, még sem történt meg. Az utolsó 7-8 km-ig.

Mielőtt elértem voltam kb. 28-29 km-nél Tamás-kútját, ahol a forrásból végre vizet vételezhettem, végre futható, aránylag széles úton nyargalhattam nagyjából lefelé. Aztán jött egy kisebb emelkedő, amint egy pasi ácsorgott, akiről közelebb érve kiderült, hogy a kihelyezett fotós. Nos, a rólam készült fotókon az látszik, hogy a derékig érő mezei, erdei növényzeten keresztül vágva igyekszek futni, feljutni. Melléérve megkérdeztem, hogy látszottam-e egyáltalán. Azt mondta, hogy valamennyire igen, majd megnyugtatott, hogy Tamás-kútig még hasonló élményekben lesz részem. Rosszabb volt. Tudtam, hogy át kell vágnom majd egy közúton, de közelbe érve tulajdonképpen a turistaút helyén egy sűrű bozótos volt, amin az átvágás lehetetlennek tűnt. Így merőlegesen jobbra fordultam, ahol az erdőt tisztának láttam, és lebotorkáltam a közútra. Onnan pár tíz méterre volt a turistaút folytatása. Ez után jött egy újabb nyakig érő dzsindzsáson való át- és lejutás az EP-ig és a forrásig. Anyád! Talán azért is könnyebbnek tűnt a lejutás, mert közben egy ürge nyomta mögöttem és nekem a dumát, így félig ráfigyeltem.

Leérve megfogadtam, hogy én vissza ezen nem megyek, de mint később kiderült, mégis. Mert nem volt kerülő út ahhoz, hogy folytathassam az utamat.

Rögtön a forrás irányába fordultam (balra), és töltöttem a kulacsomat (beleszórtam egy adag BCAA-Glutamin port), illetve a háti tartályomat. Meg persze ittam, amennyit bírtam a finom, hideg vízből. Ez a művelet legalább 10 perc volt, mert lassan folyt a víz. Utána mentem csak a pecsételő helyre. Ott nem sokat időztem, hanem sarkon fordultam, és egy nagy levegővétel után, bevetettem magam a dzsindzsásba.

Szerencsére innentől kezdve egy jó darabig futható, kényelmes, széles út vezetett lefele, valamint közel vízszintesen. A Hór-völgyében pár kilométerig senkivel sem találkoztam. Nem igazán szerettem eddig ezt a völgyet, mert hosszú és sík, de most különösebben nem volt vele problémám. Jó erőben éreztem magamat. Bár a fejemben éreztem egy tompa nyomást, amolyan fejfájást megelőző állapotot. Volt nálam egy fél tasak fájdalomcsillapító, és úgy gondoltam, hogy inkább megeszem, jobb lesz úgy nekem. Jobb is lett. Hamar el is felejtkeztem arról, hogy volt valami kellemetlenségem.

Már nem sok volt az Ódor-várhoz vezető út leágazásáig, mikor láttam, hogy három pasas – két fiatalabb és egy idősebb – gyalogol erőteljesebb iramban előttem. Éppen megelőztem őket, mikor ráfordultam az emelkedő aljához vezető útra. Úgy gondoltam, ideje egy zselét benyomnom, így lépésre váltottam. Ekkor került elém az idősebb pasas. Gyalogold, de olyan tempóval, hogy még kocogva is alig tudtam a nyomában maradni. Az Ódor-vári “falat” úgy mászta meg, hogy öröm volt nézni. Én is szépen haladtam, s bár már vártam, hogy felérjek, csak egy normál fáradtság volt a lábaimban.

Annyi érdekessége van ennek a turistaútnak, hogy mielőtt a Zsilibes-forráshoz levezetne, előtte pár métert az autóúton kell megtenni, majd újra leereszkedni az erdőbe. Nos, kiértem az aszfaltra, erre nem az öreget láttam magam előtt, hanem a két fiatalabb pasit. Ezek meg, hogy a túróba kerültek elém, háborogtam magamban. El nem tudtam képzelni. Sokáig nem töprenghettem ezen, mert kellett víz, így visszaereszkedtem a domboldalban vezető útra, és elaraszoltam a forrásig. Ott láttam mosakodni az öreget. Mire odaértem, ő továbbállt. Mosdás, ivás, kulacstöltés. Láttam, hogy kissé homályos a víz, így kicsit kétkedve ittam – később is -, de aztán csak nem lett bajom.

Elkocogtam Ódor-várig, ahol megint feljegyeztem a papíromra a sziklán levő jelet, majd igyekeztem tovább. Az egyik fiatalabb srác lemaradt, majd felzárkózva mellettem ragadt le. Már akkor tudtam, hogy lesz egy útitársam. Ugyan nem lelkesedtem az ötletért, de úgy vagyok ezzel, hogy lesz, ami lesz, és annak örülök, ami van.

A Tábor-hegy oldalában vágtunk át egy szép kilátással rendelkező részen, amit azonban benőttek a szedrek, málnások, vadrózsák és egyéb csípő, szúró növények. Nyakig érők. Alig látszottunk ki. Azon morfondíroztunk két anyázás között, hogy az öreg, aki előttünk nyomult, és már a színét sem láttuk, hogy a búbánatban vágott át ezen a dzsungelen ilyen gyorsan.

Igen csak vártuk, hogy kiérjünk belőle. Aztán ez a pillanat is eljött. Ekkor még hárman voltunk. Aztán a lefele vezető úton már csak ketten maradtunk a “rám tapadó” sráccal. Síkfő-kút irányába haladtunk. Eleinte hullámzó volt az út, ami kellemes is lehetett volna, ha frissebb vagyok. És egyedül. Mert akkor úgy megyek, ahogy akarok. Így a másikhoz is kellett igazodnom. A srác eleinte igen beszédes volt, aztán kezdett csendesedni. Már lejtőztünk, mikor én voltam fecsegő hangulatban. Ő csak hümmögött, aházott. Egyre erősödött a gyanúm, hogy nincs teljesen jól. Síkfő-kúton ki is derült, hogy bár már egy kék kutas frissítést megejtettünk (itt a kulacsba bekevertem a BCAA-glutamin Express-port), ő még mindig maga alatt van. Az EP-nél még le is ültünk, míg ketten megettük a banánoMat.

Muszáj volt haladnunk, így igyekeztem vidámabb hangulatot teremteni. Illetve rábírni, hogy egyen még valamit: gélt, vagy amije van. De mondta, hogy nem jó a gyomra. Rábeszéltem az általam vitt sós napraforgóra, amit be is nyomott.

Várkútig már csak 2 km-ünk volt 175 m szint emelkedéssel. Nem hagyhattam ott, ezért kicsit lassabb, türelmesebb tempóban haladtam, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ne álljunk meg. Kivéve a “várkúti fal” közepén. Ott leült, hogy muszáj pihennie. Azzal biztattam, hogy Várkúton lesz büfé, és ott ihat kólát, sört, amire vágyik. Lebegjen ez a lelki szemei előtt, húzza ez fel őt az emelkedőn.

Szerencsénkre az eső is nekidurálta magát (már Síkfőkúton szemerkélt), így ez is megsiettetett minket: ki tudja, milyen csúszós lesz az esővíztől az út. (Nem lett az.)

Nagy nehezen elértük a turistaházat a büfével. Bár korábban úgy terveztem, hogy én is iszok ott kólát, de mivel jó erőben éreztem magamat, és nem is kívántam a vízen kívül semmit, csak a kulacsomat töltettem tele vízzel. Ő magába döntött egy fél liter kólát, legalább addig üldögélhetett.

Míg vártam rá, az egyik helyi EP-s férfi megbiztatott, hogy még van emelkedő (ezt tudtam), és valószínűleg már csúszik az esőtől az út. Emiatt sok jóra nem számítottam.

A srác látva, hogy ott toporgok odakinn, összeszedte magát, és kibotorkált. A Várhegyig még volt egy szűk kilométerünk 120 m szint emelkedéssel. Még ide a srácot “fel kellett húznom”. Meg is tettem. Míg én mindkettőnk pecsételős lapját szúrókáztam, addig ő ülve pihent. Aztán elindultunk a single trackes úton. Máskor ettől a hangulatos, varázslatos úttól el lettem volna ájulva, most azon voltam, hogy a srác kitartson, és nehogy feladja nekem, mire a lejtőt elérnénk.

Elértük. Végre. Erre a srác feléledt, és elhúzott előre. Amíg lejtős volt az út, addig jó iramban haladt, amint egy kicsit is emelkedett vagy sík volt az út, akkor újra nulla erővel vonszolta magát. De már legalább gyorsabban közelítettünk a cél felé. Mert már erősen odatartottunk.

A tóhoz kiérve nagyon örültem, hogy végre itt vagyok. Kicsit megázva (de nem elázva!) ugyan, de jó erőben. Még egy sprintre is tellett a célbaérés előtt. A QR-kód leolvasás és órakinyomás megtörtént. Ez is megvolt, mondhattam.

58,5 km és 10 óra 41 perc.

Frissítésem a túra alatt: a harmadik órától kezdve igyekeztem óránként legalább egy hidrogélt enni vagy egy kókuszszeletet. Ez utóbbiból kettőt vittem. Fél táv környékén ettem meg a kakaósat, a simát meg célbaérkezés után tömtem magamba. Ettem még ugye egy fél banánt Síkfőkúton kb a 49. km-nél. Pontosan nem tudom, de kb. 6 vagy 7 gélt nyomtam magamba.

Elégedett vagyok a teljesítéssel. Annyi, hogy kíváncsi vagyok, hogyan alakult volna, ha a saját iramomba fejezhetem be a TT-t.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..