A hét második sikere

A mai 30 perces futásom simán ment.

Lassú voltam, mint az autóm rendszáma: lajhár. De nem fájt semmim.

Na, jó! Fájt. A tegnap reggeli erősítésből összeszedett izomlázaim. Itt és ott. Főleg a hátsómban.

Jut eszembe a hátsómról!

Ugye az örök (?) gondom, fusztrációm, problémám, stresszem az alakom. Nem vagyok egy szálkás típus, és talán 49 éves koromra sikerül elfogadnom, nem vagyok egy vékony típus sem. Most újfent azon dolgozom, hogy az elmúlt hónapokban, főleg derék tájra összeszedett plusz hájrétegtől megszabaduljak. Zavar. Más azt mondaná, hülye vagyok, normál alakom van, ennyi idősen örüljek ennek is.

A párom leteszi a nagyesküt, hogy látszik rajtam, hogy sportolok. Csak az a baj, hogy én ezt nem látom a tükörben. Talán meg kellene fogadni azt a tanácsot, amit egy idős, még ma is formában levő tornászhölgy mondott: annak köszönheti a magabiztosságát és fiatalosságát, hogy évek óta nem néz tükörbe.

Szóval, azt a testsúlyt, alakot, amit még harmincas éveim közepétől élveztem (bár akkor sem voltam oly elégedett) kb. 10 évig, kiseséllyel fogom elérni.

Nagyobb erőfeszítésbe kerül majd izmos, erős maradni. És hol van még a menopauzám vége?!

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..