Egy nagy pofon

Volt bennem két téma is, amiről meg szerettem volna írni. Persze, még mindig. De most, hogy itt vagyok a gép előtt, és bár inkább a ÁNYK programmal kellene mindenféle nyomtatványt kitöltenem gyakorlásképpen, inkább ki akarom írni magamból a tegnapi traumámat.

Egy hét múlva születésnapom lesz, és mivel csak ezen a hétvégén tudtunk együtt, hárman hazamenni a szüleimhez, tegnap mentünk egy fél napra. Ezzel nincs is semmi baj.

Az, hogy évek óta Anyámmal szűk szavúan beszélek az életemről, és sokszor örülök, hogy leginkább ő beszél, én meg hallgatom, az egy dolog. Az is egy másik, hogy ha felhívom telefonon két hetente (mert kötelezőnek érzem gyerekeként, hogy megtegyem), és 20-30 percen át újfent hallgatom, mi minden baja van, és ha éppen nincs, akkor Apámra fúj, még túlélhető. Győzködöm magamat, hogy már ilyen korban (70 év) nem feltétlenül változik egy ember, és ha eddig nem tette, ez után se nagyon fog. Meg hát az anyám. Meg az apám. Bár ő kevésbé szeret konfrontálódni, de őt sem kell olykor félteni, ha Anyámra való panaszkodásról van szó.

Úgy érzem, hogy én soha nem csináltam semmi jót, semmi megdicsérni valót, vagy amire büszke lehetne az Anyám. Ha merészelt egy elismerő szót rólam nekem ejteni, akkor azt a következő pár órában, napban, hétben, évben ellensúlyozta is a kritikáival, pillantásaival, megjegyzéseivel. Tudom, mással is ezt csinálja, legfeljebb nem tudok róla (kivéve az Apámat, mert ő ugyanerről kesergett nekem az utóbbi években).

Sokszor irigylem a tesómat, mert ő messze-messze éli az életét. Néha beszél csak vele, és ha évente hazalátogat, akkor azt az egy-két hetet túléli. És az életéről azt mond, amit akar.

Megtehetném én is, de nem nagyon tudok hazudni. Legfeljebb elhallgatni, hallgatni.

Szóval, tegnap már a megérkezésünk első 10 percében sikerült belegyalogolni a lelkembe. Nem, nem azt kérem, hogy mindig mindenben igazat adjon, és ha más a meglátása, akkor ne mondja el. Tehetné, de akkor más stílusban.
Mindig igyekeztem, hogy a gyerekeimnek óvatosan, nem bántva, megválogatott szavakkal mondjam el, ha úgy gondolom, érdemes lenne másként hozzáállniuk a dolgaikhoz, másként cselekedniük. Nem azt mondom, hogy az a legjobb módszer, ahogyan én teszem. De nem is úgy, ahogy Anyám.

Egyébként sem áll biztos talapzaton az önbizalmam, vannak kétségeim, hogy bírom-e majd egyedül a hitelt, a ház fenntartását, és a többi. Szóval, biztatást, pozitív képeket és bátorítást szeretnék a külvilágtól is, ha éppen azon vagyok, hogy ezt saját magamnak megtegyem nap mint nap.

Erre fogta az édes szülőm, és egy mondat- és indulatáradattal beledöngölt a földbe 2 perc alatt. S miután durcásan mondtam valamit (gőzöm sincs, hogy mit), nekem állt, hogy igen, ez nem egy 49 éves ember hozzáállása. De kérdem én, ha ő egy 5-6 éves gyerek szintjén kezel engem, milyen reakciót adjak. Védtem a romokban heverő maradék önbizalmamat.

A végső csapás az volt, hogy felemlegette, mikor és hányszor segítettek ki a pácból. Ez mindennél jobban ütött.

Soha semmit nem kértem tőlük. Ha igen, azt a volt férjem nyomására. A válásomkor sem, utána sem. Minden az Anyám ötlete és javaslata volt. Valamire rábólintottam. Ha tudom, hogy felhozza utólag az orrom alá dörgölve, nem teszem, nem fogadom el.

Ha ismerne, tudná, hogy ritkán kérek. Még segítséget sem. Inkább önerőből oldok meg mindent. Talán pont miatta. Mert tudom, hogy az önzetlen segítség nem biztos, hogy önzetlen.

Hát, most innen igyekszem újból feltornásznom magamat a lelki gödör széléig. És menni tovább.


Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..