Úgy neki menni egy maratonnak, hogy aznap reggel még egy kinezio tapaszt ragasztok a jobb medialis vastusomra, az nem túl biztató.

Sikerült úgy a felkészülésem, és mondhatom, hogy az elmúlt másfél évem a fáradásos törés óta, hogy semmi izomsérülésem nem volt, és ha valamim gyanúsan fájdogált, azt hamar kikúráltam, gyorsan helyrejött.

Így érkeztem el a maraton hetébe. Még kaptam futást keddre, szerdára és csütörtökre. Amolyan emlékeztető szinten. Nem is volt semmi gond csütörtök reggelig, amikor elindultam az aznapi 40 perces futásra. Azonnal az elejétől éreztem a jobb bokám felett a vádlimat, inkább a belső részen, mint hátul, és a térdem is be-beszúrkált, mintha az egyik szalag húzott volna. Mivel a bemelegítő hengerezésnél semmi fájdalmat nem éreztem a vádlimban, nagyon meglepett a dolog. A térdem körüli szúrkálás mögött valamelyik combizmom sérülését gyanítottam.

Húsz percet kocogtam egy olyan tempóban, amikor még alig éreztem ezeket a gondokat a lábamban, majd inkább hazamentem. Otthon még gyorsan hengereztem, megvizsgáltam a fájdogálások helyét. A térd felett a medialis vastus az biztosan eléggé fájdalmas volt nyomásra. Este még a trigger pontokat megnyomkodtam (kegyetlenkedtem magammal), hengereztem, és jött két nap pihenő és napi kétszeri hengerezés.

Szombaton este már mondhattam, hogy a jobb lábam helyre jött, de azért a biztonság kedvéért leragasztottam másnap reggel az említett combizmot.

Vegyes érzésekkel indultam tömegközlekedéssel a versenyközpontba. Már nálam voltak a rajtszámok (közben rám testálták egy páros indulók kezdő rajtszámát is, mert a főnököm mellől kiesett a futópárja, így én futottam a saját versenyemet maratoni távon, illetve egy páros tagjai is lettem 19,6 km-en), így azzal már nem kellett törődnöm, csak magamra applikálnom a helyszínen.

Őszintén szólva sok jóra nem számítottam. Az időjárás gyönyörű őszi időt jelzett, ami mindenhez jó, csak nem rakparton futogatáshoz (legalábbis nekem). Az útvonal a sok rakparton fel- és lefutkározás miatt eléggé unalmasnak ígérkezett. Ez ellen zenével készültem. Tudtam, hogy rengetegen leszünk, és bár kicsit féltem ettől (sok kerülgetés és egyebek), ez volt a legkevesebb gondom.

Még reggel 8-kor szétfagyott az ember hátsója, de már 9 órára, a rajtra szépen kisütött a nap. Itt már sejtettem, hogy a 4 órás maratont el is felejthetem. Ez 10 kilométer környékén, amikor már melegem volt és éreztem, hogy a megadott pulzus mellett lassulok, szinte tudtam, hogy ez a maraton nem lesz PB. Tulajdonképpen akkor engedtem el végleg, mikor a 4:15-ös iramfutók elmentek mellettem a 28. km környékén.

Akkor volt melegem, mikor szembementem a nappal és hátba fújt a szél. A fordított irányban kellemes volt az idő, és annyira jól hűtött a szél, hogy még gyorsultam is egy picit. Úgyhogy mivel oda és visszairányba futkostuk, hol jó volt nekünk, hol meg … Láttam egy pasit, aki maratont futott, és nagy esze: vastag kötött sapkát tett a fejére, hogy megvédje magát, gondolom, a naptól. Úgy izzadt, mint a ló. De hát, ki hogyan szereti megszívatni magát…

A váltásnál átadtam a stafétarajtszámot a főnökömnek. Egy ideig együtt haladtunk, majd a következő frissítőpontnál leszakadtam. Mivel ő még frissen került a mezőnybe, nem akart se inni, se enni. Én persze megálltam vizet inni. Nem is baj, hogy szétváltunk, mert én magamat sem bírtam hallgatni, ha megszólaltam. Csak nyűglődtem. Ő meg szerintem nem értette, mi a bajom. Gyanítom, a 22 km alatt rájött…

Nagyjából ilyen tájt éreztem, hogy ez nekem már elég volt. Kezdett fájni a talpam, a lábam, szóval innentől a fájdalom már velem volt végig. Futottam, frissítettem, és igyekeztem magamban a lelket tartani. Odáig nem jutottam el, hogy a feladás gondolata lehetőségként felmerüljön, de azért nem voltam túl vidám. 35. kilométernél kóla formájában már a koffein is megjött a frissítésem palettájára, és két-három kilométer múlva még egy ilyen zselét is betoltam. És őszintén bevallom, hogy egy fájdalomcsillapítót is bevettem. Így ez a hármas kombó elviselhetőbbé tette a végjátékot. Ugyan a bal combomban érzett tompa fájdalmat nem múlasztotta el, de szerencsére ez nem is lett komolyabb, így megnyomhattam a tempót a 40. km-től. Mivel jött a híd, és fel kellett kaptatni rá, így utólag nem is voltam gyors. De én úgy éreztem, hogy megyek, mint az ágyúgolyó. Ténylegesen csak az utolsó kilométeren mertem beleadni majdnem mindent. Basszus, milyen hosszú tud lenni egy kilométer, ami ráadásul a verseny utolsója!

Hát, szólt a fülemben ismétlésre téve a “Gonna Fly Now”, ami a szokásos befutó zeném, és az endorfin és az adrenalin csak úgy száguldott bennem. A lábaimból meg kijött egy 5:35-ös átlag is az utolsó kilométerre, a maradékra pedig 5:08 perc/km. Örültem a célbaérésnek, és elérzékenyültem. Megcsináltam. Adtam érte fájdalmat, nyűglődést, és futott 42,195 km-t. Úgy örültem, mintha én lettem volna a mezőny első női befutója. De az én versenyemben én voltam az első. Nem az eddigi életem legjobb maratoni idejével, de a hátralevő életem legjobbjával.

A boldogságomat növelte az, hogy a kisebbik gyermekem kijött a célba a befutómra. Ez volt a korona az egészre.

Tudom, hogy az ilyen és ennél hosszabb távok lefutása fájdalommal jár, de mindig elfelejtem, ahogyan a szülési fájdalmakra sem emlékszem már (csak tudom, hogy voltak). És ez a jó, hogy elmosódnak, mert akkor több ilyen futást nem vállalnék. Bár a futás alatt kijelentettem a főnökömnek, hogy több aszfaltos, rakpartos maratont nem futok, csak terepen vagyok hajlandó ezután futni, de soha nem mondjam azt, hogy soha. Mindenesetre éljen az erdő, a terep!