Az utolsó reggelem a Mátrában.
Megint az történt, ahogy egy kiruccanáson (nyaralás, üdülés, hosszú hétvége) szokott lenni. Az első egy-két napon még azt éreztem, hogy végtelen időm van, messze még a hazaindulás ideje. Aztán kettőt pislogtam, és egy bőséges reggeli után (és egy kitérő két darab diós palacsintáért a mátraházi parkolóba) megyek is haza.
Most éppen a futóedzésemet kellene elkezdenem, ami másfél órás lenne. Már az útvonal is meg volt hozzá, de … De ott van egy “de”, egy előzmény.
Szóval, megérkeztem szombat koradélután. Lepakoltam a szobámba, ami korrekt. Két hibája van: nincs erkélye, nincs panorámája. Gondolom, ebbe az árba (210 ezer Ft + IFA) már nem fért bele. De nem is tudom, miért írom ezt le, hiszen egy szavam sem lehet a szoba, a szálloda ellen. Csend van, csak néha hallottam a szomszédokat. Amúgy hétközben elég kevés vendég van, de ez érthető így április végén.
Szombat este még a vacsora előtt tettem egy bő órás sétát Mátraháza irányába a közeli turistauton. Kellemes meleg volt, egy szál rövidujju is elég volt, csak az árnyékos helyeken volt szükség a pulóverre.
Vasárnap korábban reggeliztem, hogy a kaja nagyjából lentebb kerüljön, mire elindulok a 2 órás futótúrámra (edzésterv szerint). Elterveztem merre vezet az utam, le is jegyzeteltem egy kis cetlire szükség esetére. Volt szükségem rá, mivel hiába töltöttem fel az órámra a tracket, béna voltam, és nem kerestem meg a startpontot, hogy onnan vezessen az óra az útvonalon, és ezért folyamatosan visszafelé mutatott. Úgyhogy pár kilométer után ezt a funkciót le is állítottam az indított edzésrögzítésben. Megmásztam a Kékest, majd leereszkedtem. 9 km megtételénél jártam. Ekkor már éreztem, hogy a felfelétől elfáradtam, a lefelétől beálltak a combizmaim. De még volt hátra 4 km és némi szintcsökkenés. Ebből nagyjából 2 km egy viszonylag sík turistaúton vezetett, ami eleinte igen köves volt, de utána már egész kellemesen futható. Viszont rengeteg útra bedőlt fával, amit vagy mászni kellett, vagy alatta átbújni, esetleg óvatosan kikerülni. Aki már megtapasztalta, milyen fáradt lábakkal az utolsó kilométereket megtenni, az tudja, hogy ilyenkor az elindulás nehéz, aztán rááll a test a futásra. Ezt megcsinálni másfél-2 km-en vagy 10-szer, hát nem élmény, inkább még fárasztóbb. No, de ennek is vége volt egyszer, jöhetett a leereszkedés egy “siratófalon” (200 méteren esik a szint 60 métert), azaz fától fáig, ágtól ágig araszoltam lefele. Mivel nekem úgy van tériszonyom, ha felfele nézek, ezért fel nem is tekintettem, hogy merről is csorgok lefelé. Ezt a szakaszt már ismertem, hiszen múlt ősszel jártam már erre. Akkor egy kicsit vészesebb volt a lehullott avarréteg miatt, de megoldottuk az akkori futótársammal (egyik edzőnéni annál az edzőcsapatnál, ahol az én edzőm is van).
Gond nélkül leértem a domb aljára, és befejeztem a maradék 2,5 km-t. Úgy terveztem, hogy pont a palacsintázó elé érjek az edzésem végére. Vasárnap és szép idő lévén már hosszabb sor volt előtte, de hezitálás nélkül beálltam a végére. Egy félórát biztosan vártam, hogy rám kerüljön a sor. Sajnos, a nap éppen ezen időtájt bújt a felhők mögé, én meg kezdtem fázni a leizzadt pólómban. Egyetlen védelmet a futóhátizsákom adott a fújdogáló szél ellen. Ezért sem helyben ettem meg a két diós palacsintát, amit kikértem, hanem becsomagoltattam, és visszafutottam a hotelig (2 km).
Ugyan lett némi izomlázam másnapra, de szerencsére a 13 km 600 valahány méter szintemelkedéssel (és ereszkedéssel) nem ütött ki. Meg hát hétfőre nem is volt kiírva futóedzésem, így mielőtt a komolyabb eső megérkezett, túráztam egyet a környéken (10 km). Ezt a kört csináltam volna meg ma reggel… Hétfő délután leszakadt az ég, és szinte folyamatosan esett másnap délig (meg utána is valameddig). Annyi mázlim volt, hogy amikor a kedd reggeli edzésemet futottam, kezdetben még nem esett. Aztán is csak moderáltan. Kíméletes volt hozzám az eső.
Kedden koradélután volt a személyes interjúm állásügyben, amiért visszaautóztam Pestre. Hát, igyekeztem helytállni, de egyelőre gőzöm sincsen, hogyan sikerült. A héten megtudom. Én megint katasztrófának éreztem a teljesítésemet, úgyhogy tegnap délig magam alatt voltam. Az is rontott a hangulatomon, hogy éppen a kiírt edzéstervet próbáltam a helyi viszonyok között abszolválni ( lehetetlennek tűnt a köves, sáros talajon), mikor csörgött a mobilom. Az edzőm hívott a havi konzultáció miatt. Ugyan délutánt jelzett előre a TP-ben, de magának délelőttöt írt fel. Azon sértődtem meg, és lettem dühös, hogy korábban elmondtam neki, tehát elvileg tudhatta volna is, hogy itt leszek a Mátrában. Ergo hülyeség volt egy ilyen fajta edzést kiírnia ezekre a talajviszonyokra. Illetve kértem, hogy inkább 10 óra után hívjon, ha délelőtt telefonál majd, mert akkora már megcsinálom a futásomat, meg is reggelizem. Nem is bántam, hogy utána a TP-ben délutánra jelezte a hívást.
Eleve már fusztráltak a keddi interjú miatt érzettek, aztán az, hogy az edzést nem tudom megcsinálni, és erre rakódott az edző hívása. Azt éreztem, hogy béna vagyok, senki sem figyel rám, nem kellek senkinek, és .. és.. és… mindenki sz@rik rám. Úgyhogy kellemesen kidühöngtem magamat az edzésem második felében, amit a hívás után teljesen lazára vettem.
Délután egy nagyobb túrát szerettem volna csinálni. Megterveztem az útvonalat, tracket feltöltöttem az órára, és ezúttal figyelmesen a startpontról indultam. Így végig ügyesen mutatta az óra, merre kell mennem, bár a fejemben ott volt a track. A dél körüli elindulás után nem sokkal érkezett az edző második hívása. Mivel nem vagyok haragtartó, a dühöm addigra már elpárolgott, így nálam megnyílt a beszéd-csap. Szegényt nem engedtem szóhoz jutni. Csak néha. Szóval, vidáman elmeséltem az elmúlt napok futókalandjaimat, illetve megbeszéltük, amit meg kellett.
A túrámmal szépen haladtam. Az utak járhatóak voltak, kivéve a zölt keresztet, amin végig egy csermely futott, így hol a jobb, hol a bal szélen haladtam, de az úton csak akkor tudtam volna, ha vállalom a cipőmbe bőven befolyó vizet. A fáradtságot az utam felénél kezdtem érezni. És akkor még nem is sejtettem, hogy hátra van egy jó másfél kilométer konstans felfele vezető út Mátraházáig 210 m szintemelkedéssel. Na, ezt a szakaszt mászva kezdtem el szidni azt a valakit, aki kitalálta ezt a túrát…. No, de elérkezett az emelkedő teteje, ahonnan még 2,5 km vezetett az út a hotelig. Egy 3 dl zéró kólával próbáltam életet lehelni a lábaimba, hátha a koffein ad némi “erőt”, mert hát őszintén szólva itt már valóban fáradt voltam, s minél hamarabb be akartam érni (mint egy hosszú versenyen a célba). Olykor még kocogásra is vetemedtem, ami ugyanúgy fájt az emelekedőn és lejtőn.
Jólesett a zuhany, majd a vacsoráig feküdtem, és az aktuális sorozatot néztem.
Pihentem, pihentem és pihentem. De az éjszakám annyira nem volt regeneráló, hogy el tudjak indulni ma reggel egy másfél órás terepfutásra. Kis összetörtséget éreztem, nem fáradtságot. A motiválatlanságomat tovább növelte a 0 C fok körüli hőmérséklet. Már a hócipellőm telcsi van a hideggel… Inkább blogot írtam, illetve megreggeliztem helyette. Ha hazaérve érzem magamban a motivációt, akkor még ma délután lefutom a kiírt edzést. Vagy nem.
A magam alatt levéshez még annyit írnék: eddigi életemben mindig kívülről vártam a pozitív megerősítést. Mivel Anyu, aki tulajdonképpen a nevelésemben számított (bár Apu is sokat foglalkozott velünk gyerekkorunkban, de kamaszkorom elején 3 évet hiányzott külföldi munka miatt, ezért ott elvesztettem vele a kapcsolatot), alig vagy soha nem dicsért. Ha kaptam tőle valamit a gondoskodás és az ellátás mellett, az a rejtett vagy nyílt kritizálás volt. A mai napig. Így az önbizalmam, a magamban való hit, ha valamikor volt is, a béka sejhaja alá került évekre. Néha ki sikerül onnan jönnöm. Néha.
Ezzel az elmúlt két-három évvel, a munkahelyi sikertelenségekkel, csalódásokkal erősen megrengett az amúgy sem biztos alapokon álló önmagamban való hitem. Tákolgatom, tákolgatom, de még mindig kívülről várom a megerősítést. Vagy azon már az sem nagyon segít?! Egy hónap után felhívott az a volt férfikollégám, akivel egy időben kerültem a volt munkahelyemre. Nagyon jólesett a hívása, örültem, hogy érdeklődik felőlem (ő egyedül), és bár biztatott, és mondta a pozitív jelzőket rám, még sem tudtam elhinni neki. Azt hiszem, ez itt a vég: még a külső megerősítés se ér semmit.
Persze tudom: Isten is akkor hisz bennem, ha először én hiszek magamban. Úgyhogy a lecke – még mindig – fel van adva.