Az ember életében dolgok hol hangsúlyt kapnak, hol eltörpülnek, jelentéktelennek látszanak. A perspektíva, a látószög változik.

Ami tegnap még a világvégének számított, mára már csak egy lepke szellentésének hat. S ami csak egy apró hiányosságnak számított az elmúlt években, az pár nap alatt egy komoly akadály lehet a továbbjutásban.

Míg tavaly tavasszal lazább állásinterjúim (1 + 2) voltak, és úgy kaptam meg a munkát, most rendesen oda kell tennem magamat. Az a legdurvább, hogy bármeddig is jutok el (akár az utolsó interjúig is) a toborzás folyamatában, a HR-esek tesznek arra, hogy visszajelezzenek nemleges válasz esetén. Tulajdonképpen arra jöjjek rá magamtól. Tudom, ez nemzetközileg általános jelenség, de azért no! Az utolsó lépcsőig nem százak jutnak el, hogy azokat nehéz legyen kiértesíteni a sikertelenségről. (Bár lehet, az elmúlt egy hétben eltünt a föld színéről az a bizonyos cég, ezért nem jelentkeztek.)

Most lesz délután egy online interjúm – angolul. Mivel az elmúlt huszonvalahány évben sokat nem beszéltem ezen a nyelven, és amúgy sem voltam soha ebben expert, rendesen be vagyok zabszemesedve. Az írás és a szövegértés (írott, hallott) megy szaknyelvtől függően, de hát most beszélnek kell majd. I will do my best but we will see….