Eddig pozitív tapasztalatom van az új munkahelyet illetően. A főnököm és – egyelőre – három kollégám kedves, szimpatikus, és örülnek, hogy végre sikerült egy embert felvenni a 3 hónapja üres pozícióba. És még keresnek egy embert, aki a másik üres helyet fogja betölteni.

A főnöknőm elmondása szerint nem egyszerű a dolog, mivel bár van bőven beadott pályázat, viszont valami mindig hiányzik. Leginkább az angol nyelv tudása. Papíron elvileg van, de már gyakorlatban még az alap kérdés megválaszolása sem megy: How are you? (Az álláshirdetésben viszont elvárásként jelenik meg a min. középfok.)

Tudom, vannak emberek, akiknek dupla-tripla erőfeszítésbe telik legalább egy alapfok összehozása (bár ha Anyu 50 évesen összehozta az angol alapfokot, akkor másoknak is mehet fiatalabb korban.), de azért manapság lehetőségben bővelkedik a világ, ami a nyelvtanulást illeti: interneten bármilyen nyelven találsz olvasnivalót, videót, s akár nyelvtanfolyamot; a streaming szolgáltatók többféle nyelven kínálják a filmjeiket, sorozataikat, felirattal vagy anélkül. Anno egy-egy papír újság, magazin, ami angol nyelvű volt, beszerezése nehéz volt, különösen vidéken, és ha hozzájutottam egy ilyenhez, féltve őriztem évekig, még akkor is, ha csak egy vagy két cikket olvastam el végül belőle. Az, hogy angol nyelven hallgassak rádiót vagy nézzek tévét, hát arra ’90-es évekig kellett várnom. És sajnos, a nyelvórák nem éppen beszédközpontúak voltak. Így nem meglepő, hogy a mai napig ez a gyenge pontom, ami a nyelvtudásomat illeti.

Szóval, már erősen folyamatban van a betanításom. Ezt a célt szolgálja majd az a két nap is, amit a bécsi irodában fogok tölteni holnap és holnapután. Úgyhogy hajnalban pattanok a bécsi vonatra, hogy egy értelmes időben odaérjek, és legyen annyi hasznos óra az irodában, ami alatt sok-sok infót átadjanak nekem, mielőtt kedden este hazautazok.

Remélem, jövő év ilyen tájt azt fogom írni: hálás vagyok azért, hogy anno kiutált a volt kolléganő az előző munkalyemről.