Sokáig szerettem felnőtt lenni. Azért, mert több önállóságom van – a több felelősség mellett. Tulajdonképpen azt csinálhatok, amit akarok, a kötelességeim, kötelezettségeim elvégzése után.

Bár még számít, hogy a szüleim (különösen Anyám) mit szólnak a dolgaimhoz, s sajnos, nem a gyermeki szeretet hajt a megfelelésben, hanem a félelem, de még így is jó volt.

Volt. Ugyanis az elmúlt évek abszurditásai, ami a külvilágomat határozzák meg, csavartak egyet ezen a felnőttség érzésemen.

Pár napja oda jutottam, hogy visszavágytam a gyerekkorom “tudatlanságába”. Hogy szeretném visszakapni azt a naivitást, a bizalmat, amit akkoron megéltem a napi, kis hülyeségek mellett.

Most azt érzem, hogy a napi őrültségek, amelyek egyes emberek szájából elhangzanak, egy másik világba akarnak áthúzni, ahol a fehér fekete, a hupikék barna, és az általuk összeeszkábált, -tákolt alternatív mozi megrág, megemészt és kihány.

Ha valaha is álmodtam olyat, hogy képtelen vagyok megmozdulni, bármennyire is el akarok futni, akkor ez most megtörténik.

Talán imádkoznom kellene:

“Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.”