Felemelő egy olyan munkahelyen dolgozni, ahol valóban éreztetik velem, hogy örülnek a munkámnak, a segítségemnek.

Ha hibázok (mert még betanulok), nem hordanak le, hogy azt érezzem, egy szerencsétlenség vagyok. Viszont hálát és köszönetet kapok azért, mert egy apróságot észrevettem, ami tulajdonképpen a munkám része.

(Tudom a határaimat, ismerem őket (azaz magamat). Tudom, miben vagyok jó, és mivel küzdök mint malac a jégen. Ez utóbbi terén nagyobb erőfeszítést teszek.)

Jövő héten lejár a próbaidőm, és most először érzem az utóbbi három év alatt, hogy jó helyen vagyok. Lassan visszaszerzem az önbizalmamat és azt a hitemet, hogy jó vagyok valamiben.

Igyekszem elkerülni a volt munkahelyemen megéltek visszaidézését. De ha valamiért megteszem, hálát adok azért, hogy már itt vagyok, és nem ott. Ezt a változást nem én kezdeményeztem, de örülök, hogy megtörtént.

Már év elején rájöttem, hogy mobbing (bullying) áldozata voltam ott, s tulajdonképpen mindenki az, aki elszenvedi annak a bizonyos volt kolléganő viselkedését. A főnökök pedig, akik hagyják, hogy így viselkedjen, bűnrészesei az ő tetteiben.

Még fáj, és még fel kell dolgoznom azt, hogy ez velem megtörtént. És örülhetek, hogy csak ennyi.