Letelt a három hónap. Őszintén szólva remélem, hogy ez az utolsó próbaidőm a nyugdíjig. S addig még van 10-14 évem attól függően, hogy akkoriban mi lesz a törvény.
Anyám még mindig nehezen tudja elfogadni, hogy lassan három (3!) éve elköltöztem a szülővárosomból, és hogy már a harmadik (3.!) munkahelyemen vagyok. Nagyjából két hetente beszélek vele telefonon és találkozunk személyesen, mikor hazaautózunk, de még mindig megkérdezi, hogy nem bántam-e meg a döntésemet, és milyen az új munkahely, jól érzem-e ott magamat. Mindezt kétkedéssel és gyanakvással a hangjában.
Ő nehezen mozdul, s nehezen viselik a tartós változásokat, szereti, ha minden úgy történik, ahogyan ő elképzeli, gondolja, tervezi, és mint minden rendes ember, magából indul ki. Innentől kezdve nehéz nyernie annak, akire a figyelme, érdeklődése és jóakarása kiterjed. S ez a szendvedésének a fő gyökere is. Gondolom. Nem véletlenül lett reumás ízületi gyulladása. Valahol mélyen benne is megbújik egy rugalmas, nyitott és változásra képes ember, akinek még humora is van, de sajnos, nagyon ritkán engedi előjönni. Pedig mindenki, és legfőképpen ő, jól járna ezzel.
Nekem pedig jól jönne egy terapeuta (pszichológus). Mivel nincsen kivel beszélgetnem, így legalább két hetente valakinek kibeszélném magamat, illetve a magyar szürrealitást segítene elfogadnom, feldolgoznom. Mert ahogyan korábban is írtam, küzdök ezzel mint malac a jégen. Nem véletlenül merülök el a sorozatok világába, vagy bújok el egy-egy könyv történetében.
Ma reggel pedig újra megadta magát az egyik kerékgumija a biciklimnek. Történetesen a hátsó. Az pedig végképp szükséges a görgőzéshez (fix görgő, ami még nem okos). Úgy tűnik, a kardiózásomat, legyen az futás vagy bicikli, mostanában mindig megtorpedózza valamit.
A lábam még nem gyógyult meg. Olykor azt érzem, hogy javult, de ezt hamar megcáfolja egy újabb fájdalmas gyaloglás. No, kihívás elé állítom ezen testrészemet, mert hétvégére egy nagyobb túrát terveztem a Pilisben. Megyek “nyaralni” egy hosszúhétvége formájában Visegrádra. Ojjé!