Ha a világ híreibe és azoknak kommentálásaiba hallgatok bele, akkor sajnos, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy a világ, de elsősorban benne az ember pusztulásra ítéltetett. A stupid, megvezethető része fogja magával rántani a még értelmesen gondolkodni tudókat a halálba. Hogy ez az utóbbi hogyan és miként fog történni, természetesen homályban van előttem, de látva és hallva a történéseket, kétségem sincs a végeredményről.

Szerencsére a mindennapokban még leginkább a józanság vesz közvetlenül körül, de ki tudja, mikor fog a mélysötétség a fény felett győzedelmeskedni.

De inkább írjak másról. Például arról, hogy meghorgoltam a négy darab karácsonydísz gömböt, amit ajándékozni fogok a kollégáknak: egyet-egyet. Szívem szerint valami menő kis figurát csináltam volna, de egyet utálok horgolni: kezet, lábat, farkat vagy egyéb vékony henger félét.

Az autómban végre kicserélték a kuplungot. Egy nap alatt. Ugyan délután sprintelnem kellett, hogy időben a szervizbe érjek, mert a munkaidő lejárta előtt kb. 5 perccel telefonált rám a főszerelő, hogy mehetek. A buszra várni kellett, majd amire felszálltam, csigalassúsággal közelített a cél irányába a délutáni nagy forgalomban. Így lepattantam az egyik megállóban, és futva igyekeztem megtenni a hátralévő bő egy kilométert, ami persze nekem nem nagy táv, de na. Ugyan lihegve (és kissé rájátszva) érkeztem, de tényleg egy picit sem fáradtam el, és csak a szerelő kedvéért ültem le a székébe egy fél percre, hogy megnyugtassam.

A számla végösszege nagyjából annyi volt, amire számítottam. Fizettem, majd átvettem a kulcsot, és ültem is be a kicsikocsimba. A SOKK akkor ért, mikor lenyomtam a ballábammal a kuplungot, hogy egyesbe tegyem a sebességváltót. Bazz, ez mi?! Eltűnt a pedál a lábam alól! Ja, nem. Ott van az, csak míg eddig kemény fizikai munka volt lenyomni, most piheként libben be a pedál. Ezt is meg kell szokni. Azt ugyan nem tudom, mikor, hiszen alig használom (vezetem) az autómat, mióta bérletem van.

A szándékomat, hogy leadjam legalább azt a pár kilót, amit a nyáron (a nem futásom, csak biciklizésem alatt) felszedtem, folyton megtorpedózzák a körülöttem levők édességekkel, meg persze stresszes helyzetekkel. Itt van példának a céges (?) Mikulás ma reggel felfedezett ajándéka: egy-egy nagy zacskó vegyes Szamos szaloncukor (megmértem. kb. 60 dkg) mindenki asztalán. Persze, hogy meg kellett kóstolnom az összes ízt. Úgyhogy reményem a fogyásra csekély mértékre apadt.

A párásítót pedig már éjjel is muszáj vagyok üzemeltetni. Most, hogy bejöttek az éjjeli mínuszok, még szárazabb lett a levegő a lakásban. Szombaton hiába akasztottam nedvesen vissza mind a sötétítőt, mind a fehér függönyt, és hiába teregettem ki az összes kimosott ruhát, ágyneműt
a szobámban, éjjel küzdenem kellett a levegőért, mert jött a télen szokásos orrdugulásom. Este ugyanis nem párologtattam, mert hát ugye ott a sok nedves holmi, végezzék azok a párásítást. Most már, amikor otthon vagyok, szinte non-stop megy a párásító. Éjjel ugyan füldugóval kell aludnom, de ez a legkevesebb. Máris nyugodtabban alszok.

Egyetlen egyet utálok. Hogy itt ősszel és télen (is) fúj a szél. 48 évet leéltem a Bükk árnyékában, ami felfogta a nyugati szelet, így csak tavasszal vagy ősszel tapasztaltam szelesebb időt (meg persze viharokkor). De itt?! Már a harmadik ősz és tél lep meg az erős széllel. Még éjjel is, amikor azt hallgatom, hogyan rendezkedik az erkélyemen, hogyan forgatja szorgalmasan vagy éppen dühösen a kirakott szélforgómat.

Míg soha nem okozott gondot a téli hidegben való futkorászás, de most, ha hallom, hogy fúj a szél, és mellé mínusz fokok vannak, egyáltalán nem vágyom szétfagyasztani magamat odakinn. Erre való ilyenkor az akaraterő. Előveszem, és megyek.

Fodrászhoz is. Végre két év után újra. Lesz mit levágni a fodrásznak!