Huh, már ennyi ideje nem írtam?! Három hét. Nem is tudom, mik történtek.

Voltam oldáson, és segített annyiban, hogy a mélyen megbúvó dühöt már nem érzem. Bosszankodok még dolgokon, és egy fejet is szívesen belevernék olykor az asztalba, de lassan elfogadom, hogy tökéletlen vagyok. Bár szeretnék egy jószívű, békés, nyugodt ember lenni, akit mindenki szeret és tisztel, de az elmúlt 4 évben rájöttem, hogy lehet, hogy az is vagyok, de ott van bennem az ellenkezője is, akár tetszik, akár nem. S lehet, hogy az utóbbi években inkább ezen oldalammal találkoztak az emberek. Dolgozok azon, hogy visszanyerjem a talán sosem volt lelkibékémet, s nem azért, hogy mások jó véleménnyel legyenek rólam, hanem azért, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben, a mindennapjaimban.

Ma reggel az edzőteremben villant be, hogy pont úgy érzek a jelenlegi étkezésemmel kapcsolatosan, mint a nem létező párkapcsolatommal. Bár olykor piszkál, hogy már nem vagyok olyan nádszál karcsú, azaz vékony, mint akár két éve voltam, de ha belegondolok, hogy megint azt nézzem, mit és mennyit eszek, illetve koplaljak, hát…! Egyszerűen nem érzem életszerűnek a velejáró “szenvedést”, görcsölést. Most felszabadultabb vagyok, ha a kajálásról van szó. (Persze ez nem jelenti azt, hogy össze-vissza mindent magamba tömök. Inkább azt, hogy olykor bűntudat nélkül eszek finomságokat is, amit évekig kerültem.) Így vagyok az egyedülléttel is. Egyáltalán nem zavar, hogy egy ideje egyedül vagyok. Oké, 4 hónapja van egy macskám, de nyilvánvalóan ez nem ér fel egy ember-ember közötti kapcsolattal. Semmi sürgetést nem érzek arra, hogy “bepasizzak”. Jól érzem magamat így, ahogy vagyok.

Mindennek ellenére fontosnak érzem, hogy emberek közé járjak, sportoljak és izé.