Másfél hete, hogy újra itthon van a kisebbik gyermekem. Túl sok vizet nem zavar, mert benn van a szobájában, és vagy filmet, sorozatot néz, vagy játszik. Eljár edzeni és futni. Egyébként meg nem tudom, mit csinál. A macskával még nem barátkoztak össze, de nem úgy látom, hogy bármelyikük is törekedne erre. Bár mondogatom a cicámnak, hogy legyen barátságos vele, és ne féljen tőle, de eddig csak addig jutott el, hogy nem rohan el ész-veszejtve, amikor a gyerek megjelenik.

A gyerek hazatérésének nyoma még mindig megvan benne. Még engem is úgy vár itthon, hogy az ágy mögé menekül, ha meghallja, hogy felért “valaki a szintre, és az ajtó felé tart”. Láttam ugyanis, hogyan reagál, amikor a gyerek futásból megjött. A kapunyitáskor megcsörrenő telefon jelezte neki, hogy érkezik valaki. Addig nem moccant mellőlem, amíg a gyerek fel nem ért az emeletre. Még nem nyitotta az ajtót a kulccsal, mikor a macska felpattant, és máris az ágy mögött volt. Ezt teheti, amikor én jövök haza. Mindig az ágy alól kukucskál ki, és kell vagy 5-10 perc, mire ki mer jönni.

Amúgy jól megvagyunk. Most először láttam, hogy az alomtálcába hányt. Gondolom, éppen ott volt, amikor rájött. Mondjuk, a hányás ténye nem nyugtat meg, de legalább nem kellett felszednem a padlóról, ágytakaróról vagy szőnyegről, csak az alomból kihalászni a többi mellett.

Úgy érzem, az elmúlt tizenx év erőltetett menete után a pihenős, a minden kötelezőtől megszabaduló korszakomat élem. Ezt a hullámzást már évekkel ezelőtt észleltem magamon. Igaz, akkoriban ez fél-egyéves szakaszokban mutatkozott meg. Akkor nőtt hosszabb időtartamra meg, amikor a gyerekek megszülettek. Mellettük nem volt pihenés, legfeljebb egy-két órára, illetve akkor, mikor az apjukkal voltak. Valahol ez a kötelesség és felelősség érzése tett engem erősebbé, adott nekem kontúrt. Ezzel a kötelesség érzéssel csináltam később az edzéseimet, jártam tanfolyamokra, vizsgáztam úgy, hogy tulajdonképpen semmi tétje nem volt. De a 2021-es év sok feladata túlságosan rám nehezedett és lelkileg megviselt. Bár lehet, hogy büszkének kellene lennem, hogy mindent magam intéztem, és megcsináltam úgy, ahogy tervezetem, de sok volt. Kipurcantam. Azóta egyre kevesebbet futok, s ledobok magamról minden “kötelezőt”, amit büntetés nélkül megtehetek. Ezért van az, gondolom, hogy hétvégén alig teszem ki a lábamat a lakásból (nem véletlen akartam kertesházba költözni). Belefáradtam abba is, hogy állandóan azt nézzem, mit és mennyit ehetek. Még továbbra is kerülöm a FODMAP-ételeket, de simán megeszek egy szelet tortát, ha úgy hozza az élet. Bár nem sikerült még elfogadnom, hogy 36-os ruhák helyett 40-est kell hordanom, de közben meg azt is gondolom, hogy nem kellene a végig aggódott ‘A’ oldal után a ‘B’-t is ezzel elcsesznem. Amikor majd meghalok, gyanítom, nem az lesz a fejfámra írva, hogy “szégyellje magát, mert 40-es méretű ruhák mentek csak rá”.

Az meg külön felszabadító, hogy eszembe sem jut pasizni. Oké, nem járok csukott szemmel, különösen nem az edzőteremben, de már nem úgy nézek körbe, hogy na, melyik pasinak tetszhetek. Meglehet, ebben benne van az esélytelenek nyugalma, és egy kicsit a hiúságomat is bántja, de ez legyen a legkevesebb. A lelki nyugalmam a legfontosabb.