A következő és készülő cikk nyomán felmerült a kérdés: mi az oka annak, hogy oly kevés lány érdeklődik az informatika iránt, és ha vállalkoznak is egy ilyen iskola elvégzésére, illetve szakma elsajátítására, miért ütköznek nehézségekbe. A válasz igen összetett. Először is a lányok agya nem ilyen beállítottságú. A születést követő időszakban, majd években is másként foglalkoznak velük, nyúlnak hozzájuk, így az agyuk fejlődése is ekként alakul. Másodszor a legtöbb lányt a szülők és a társadalom “eltiltja” a technikától, az informatikától. Ameddig lehet. Egy szerepkörbe kényszerítik őket, amiről elhitetik velük, csak ez az egy út létezik számukra. Birka módjára kell követniük a feléjük irányuló elvárásokat. Ha erről le mernének térni, az vagy az igen erős késztetésnek vagy a rugalmas szülőknek köszönhető. Az az igazi, ha a kettő együtt van, mert akkor tényleg ki tud teljesedni a tudásában és szakma szeretetében. Ez, természetesen, más szakma esetében is így van, de a műszaki terület eleve férfiak kiváltsága, így nehéz oda betörni.

Gondolom, sok lány, mikor valami elromlott a szobájában, vagy valamelyik játéka, és kezébe vette a csavarhúzót, hallotta gyerekkorában azt a mondatot: “Hagyd, majd apád! Te inkább ne nyúlj hozzá, nehogy még jobban elromoljon!” Nos, ilyen mondatokkal teletűzdelt gyerekkor után ne csodálkozzunk azon, ha a lányok többsége elhiszi, hogy ahhoz neki semmi köze.

Nálunk nem így volt. Vagy legalábbis nálam. Nekünk minden el volt magyarázva, ha kérdeztünk. S bár nem szereltem szét úton-útfélen a játékaimat, nem keletkezett bennem akkora félelem a technika iránt. Pl. imádtam a technika órákon fúrni, csavarozni, reszelni, fűrészelni, szögelni. Néhány évig Apu külföldön dolgozott, s bizony nem rohanhattam oda egy férfihoz, hogy csinálja meg ezt vagy azt nekem. Én voltam az ügyeletes műszaki zseni otthon: rádió, magnó, színes tévé, video beüzemelése rám hárult. Ha valamit nem tudott Anyu és a tesóm, hát rám hárult a feladat megoldása. Nem működött jól az imádott és rendszeresen használt napelemes kis számológépem? Szétnéztem Apu szerszámos szekrényében, elővettem a méretarányos csillagfejes csavarhúzót, szétszedtem, és addig bögdöstem azt az akármilyen lapot, amíg egyszer fel nem tűnt újra a 0 szám a kijelzőn. Összeszereltem félig, kipróbáltam, és működött. Pedig akkor már Apu otthon volt. Inkább megcsináltam én, mint hogy neki szóljak.

S egy újabb példa a műszaki nélkülözhetetlenségemre: hívom Anyut. Kicsöng, de semmi. Majd Aput. Ő felveszi. S közli, hogy Anyám telója bedöglött. Jó, tudomásul vettem. Kértem Anyut a telóhoz. Miután megbeszéltük a megbeszélnivalót, elpanaszolta, hogy tegnap történhetett a mobillal valami – ami vagy 3 éve még az enyém volt -, mert nem mozognak a billentyűk. Majdnem elnevettem magam. És én most mit csináljak? Ott van Apu, javítsa meg, vagy nézze meg, … mit tudom én! … Egy szóval meg kellett ígérnem, hogy holnap megnézem. Majd kézrátétellel meggyógyítom, ha más nem használ.

.