Ült a monitor előtt, ujjai a billentyűn nyugodtak. Szemei a program szövegszerkesztőjének fehér ablakát bámulták. A gondolatai ide-odacsapongtak, de a fülei és a lelke a sokadszorra végig hallgatott dalt figyelték. Várt. Egy mondatra, mely elindítják az ujjait, és elkapva a történet fonalának innenső végét meghúzhatja azt, és szépen legombolyíthatja.

Eszébe jutott, hogy az Angliában végzett nyelvtanfolyamon néhány alkalommal írtak olyan esszét, melynek vagy a kezdő vagy a végső mondatát megkapták előre, és nekik pedig tartalmat kellett hozzá írni, képzelni. Kedvelte a feladatot, bár egy idegen nyelvű mondatban ott rejlik az a buktató is, hogy félreértelmezi. Mindenesetre a játékos oldala élvezte a kihívást. Ha elkapta azt a bizonyos fonalvéget, ömlöttek belőle a szavak és érzések.

Most azonban a gondolatai folyamatosan egy bizonyos szőnyeg körül bolyongtak, melyet néhány hónapja kihúztak alóla. A megfogalmazhatlan érzés azóta is szinte minden percét átitatta. Szerette volna kiírni magából, úgy érezte, talán ily módon helyére billennének benne a talajt vesztett érzések, hitek. Nem a bizonytalanság zavarta, hanem az, hogy már önmagában sem hitt. Hogy nem találta a gombolyag végét.