Ülök a fotelban. Kezemben pohár. Öblös hassal, vékony lábbal, széles talppal. A lámpafény elé emelem, hogy a vöröslő bor sárgás bordóként ragyogjon át az üveg falán. Az orrom mélyet szippant a pohárból kiáramló illatfelhőből, majd lassan kornyolok a borból. Az ital szárassága, ízének teltsége borzolja a nyelvem összes ízlelőbimbóját. Lehunyom szemeim. Érzem, hogy már bódit az alkohol. Nem az első korty volt, hiszen újra és újra kínálja, itatja magát a szőlő érlelt leve.
Ezt a kábaságot, a fej mozdulására megtörténő enyhe szédülést nem szeretem, s mégis hívogat. “Igyál még, ezt az álkönnyedséget keresed. Ezt akarod!” … S kortyolok még … még… A fotel úgyis megtart…. nem kell innen felkelnem… jó itt nekem…
Csend…. kótyagos gondolatok jönnek-mennek… fogat kéne mosni… aztán wc-re menni… az ágyba bekábulni … aludni, aludni… óh, hagyjál már!… ki tud ilyenkor …. szédülősen… aludni… Így, itt a fotelban ülve is minden … forog … az ágyban totál szédülnék… Huh! … hol az asztal?… a padló? … jó itt nekem… itt … al … szom ….
Nem is tudtam, hogy szereted a visszatérő borozást, meg így a vegyületet… Lemaradtam valamiről…? 🙂
Mindig is szerettem a v??r??sbort. M??rt??kkel. ?gy t??nik, erre nem eml??kszel. 🙂
Ez egy “T??red??k”. Teh??t fikci??.
Úgy értem, hogy szédülésig… 🙂 Azt tudom, hogy szereted a bort – én is… 🙂 De ahhoz nem volt szerncsém, hogy szédülésig lássalak…
Bort??l m??g nem, s??rt??l m??r igen…
T??ny, hogy ritka alkalom. 🙂