Tudom, sokat beszélek, de el lehet hinni, hogy tudok csendben is maradni. Hallgatni, mert ugye arany. Felrémlik egy 10 évvel ezelőtti epizód az életemből. Osztálytalálkozónk volt. Már hajnalodott, és csak a kitartóbbak maradtak. Mivel az egyik szervező voltam, én is ott üldögéltem. Jógáról, meg ezotériáról folyt a csevej. Én egy árva szót sem szóltam. Az egyik fiú rám nézett, majd megkérdezte: – Te nem mondassz semmit? Ugye nem érdekel ez Téged?

Egy jó nagyot mosolyogtam magamban, és ha nem estem volna fel majdnem a fáradtságtól és az álmosságtól, és láttam volna csekélyke értelmét a megszólalásomnak, kifejtettem volna nekik: “Ó, én már 5 és fél éve meditálok, és éppen azon filózom, hogy a szidhit is meg kellene csinálni. Jó pár könyvet elolvastam e témában, mert érdekel a spiritualitás. Bár sokszor okoskodom, néha jobb meg nem szólalni. Ez is ilyen alkalom.” Ehelyett csendesen megjegyeztem: – De, de érdekel. Csak nagyon álmos vagyok. – majd összeszedtem a cókmókom, és elköszöntem.