Meglehet, hogy hiúsági kérdést csinálok belőle, de nem akarok egy a többi közül lenni. Inkább kerülöm ezentúl, szóban és írásban. Bár mindig is kedves emlék marad, de jobb így. Olyas valamit úgy sem tudnánk megvalósítani, amit nem lehet. Két okból is. Először is egyszer már átléptünk egy határt, ami után ugye nem sok visszafordulási lehetőség van. Aztán ott van a kilóméterekben mérhető tér.
Egy drótkerítés darabjának a képe van előttem. Ahogyan a szálak összeérnek, egymásba fonódnak, majd ugyanolyan intenzitással szétvállnak.
Talán sajnálom, hogy valamit elvesztettem azzal, hogy közben szép emlékeket kaptam. Nem akarok mérlegelni, mert utólag nem bánok meg semmit. Mert akkor minden porcikámban tudtam, hogy úgy kell legyen, ahogy.
És ugye valaminek a vége egy újnak a kezdete…
Most miről is írsz tulajdonképpen???
Tudod, ez virágnyelv. 🙂
Kikívánkozott belőlem, de nem muszáj, hogy mindenki értse. 🙂
Aki megérti, megérti.
Bocs ezért.
Szerintem egy idő után mindenki egy lesz a sok(kevés) közül. A lényeg nem ez, inkább az, hogy hol is áll abban a bizonyos sorban.
A kilóméter meg az élet megrontója, erre már nagyon régen rájöttem.
Valahonnan tekintve tök mindegy, hol állok: a sor elején, közepén vagy a végén. Olyan egy szintnek tűnik.
A kilóméterek pedig lehetetlenné tesznek dolgokat. Hogy megrontják-e az életet, nem tudom. Azt hiszem, inkább mássá teszik.