Egy kedves blogtársam jutatta eszembe 2004-et. A lezárások évét.

Évekig cipelek magammal emlékcsomagokat, melyek teherként nyomják lelki vállamat. Az emlékek mint vissza-visszatérő álmok bukkannak fel a hétköznapokban, és hagynak maguk után újra és újra különös érzéseket. Néha édes álmok, de fájóak. Az évek telnek, és a csiszolatlan emlékek élei még sebeket ejtenek, régieket szaggatnak fel. Kérdéseket élesztenek újjá: Miért úgy történt? Mi lett volna ha? Vajon voltam-e annyira fontos neki, amennyire nekem ő? Gondol-e még rám? stb. Ezzel sürgetik talán azt, hogy végre kezembe vegyem őket, és kerekre csiszoljam a vonalaikat. Mindegy, hogyan történik. Van, hogy egy átbeszélgetett éjszaka kell hozzá, vagy egy sűrű levélváltás, mely kölcsönös vallomásba torkollik. Vagy csak egy gesztus, amely elárul mindent a múltról. De kellenek. Mert csak így léphetek tovább, a megérdemelt helyükre téve a régi történeteket.

Hogy nekem miért pont 2004. őszén jött el ez a két-három pillanat, nem tudom. De ideje volt már. Hiszen két történet is kísért több éven keresztül, és igencsak kívántam mindkettő lezárását. Akkor megadatott. Az emlékek helyükre kerültek. Még mindig olyan szépek és kedvesek, amilyenek azelőtt voltak, de mára már a nyugalom és a béke is csatlakozott hozzájuk. Tudom, hogy mindig velem lesznek, mert már a részeim. Önként adják magukat, és ez a szép benne.