Sokáig azért nyüszögtem magamban, hogy bezzeg, engem olvas egy-két ismerős, de én miért nem olvashatom egy olyan emberke blogját, akit személyesen is ismerek.
Aztán megadatott ez is. Igaz, a srác szüleivel voltam barátságban, de végül is elmondhatom, tudom, ki fia-borja.
Hm. Örülök, hogy a blogján keresztül megtudhatom, milyen ember is ő. És le a kalappal előtte. Engem megnyert azzal, amilyen az életfelfogása, amilyennek tűnik az írásai (melyek lényegében beszámolók a mindennapjairól) alapján. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ő ilyen.

És akkor belegondolok, a blogom alapján milyen személyt ismerhet meg az, aki csak a hétköznapjaimat látja.

Utána meg kilyukadok ott, hogy nincs olyan ember az életemben, aki ismer önön valómban. S nem is tudom, volt-e olyan valaha is. Talán két-három jóbarát a múltban.

Hm. Egyáltalán meg lehet-e ismerni valakit úgy igazán? Azt hiszem, csak akkor, ha teljes elfogadással fordulunk felé, nulla elvárással, nulla ítélkezéssel. Mikor hagyjuk, hogy a mi lényünk átitatódjon a másik lényével minden gondolat nélkül. Ekkor mondhatjuk el, hogy hagyjuk olyannak lenni a másikat, amilyen. Ha már jelzők és határozók merülnek fel bennünk vele kapcsolatosan, akkor már a skatulyázás lép színre. Már nem őt látjuk, hanem egy képet, melyet magunkban megalkottunk róla a saját ízlésünk szerint.